Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - TALLÓZÓ - Rádai Eszter: „A történelem nem példatár” (Beszélgetés Kosáry Domokossal)
Tallózó * Ha jól tudom, az ön családja is átélte ezt, professzor úr mégsem próbálkozott soha történelemhamisítással. — Igen, bár mi nem vagonokban laktunk, de különben végigcsináltuk ezt, természetesen. Ebben a helyzetben az emberekben akkora az elkeseredés, hogy nem marad hely a racionális gondolkodás számára, csak indulatosan, érzelmi alapon képesek az eseményekre reagálni. Amit a politika fölhasználhat, persze nem föltétlenül használ föl, de még akkor is kénytelen vele számolni. Az első bécsi döntés után, 1938-ban — fiatalemberhez illő szerénységgel — megkérdeztem Teleki Páltól, nem lesz-e ebből baj. Abból tudniillik, hogy Hitler segítségével nyertünk vissza egy területet. Mire Teleki a következőket mondta: „Lehet, hogy ez nehézségeket fog okozni, de talán ki tudjuk kerülni. Egy azonban bizonyos: ha nem élünk az alkalommal, ha nem használjuk ki, hogy a magyarlakta területeket Csehszlovákiától most vissza tudjuk kapni, akkor engem a kormánnyal együtt öt perc alatt elsodor a közvélemény, és a nyilasok veszik át az ország vezetését, és a németekhez fognak csatlakozni, és akkor teljesen tehetetlenek leszünk.” Egyszóval nem mindig a politikai vezetés alkalmazza ezt a tendenciát, hanem a közvélemény maga is él vele. Természetesen nem a sértetlen demokratikus közvéleményről beszélek, amelyet nem indulatok vezetnek. * Közbevetőleg kérdezem: a történettudós, akivé az a fiatalember vált — a korszakra visszatekintve — igazat ad Telekinek ebben a döntésében? Felelősségteljes és racionális döntésnek tartja? — Nekem végig, kezdettől fogva, fiatalemberként is az volt a meggyőződésem, hogy háború lesz, a háborút a németek el fogják veszteni, és ha velük tartunk, mi is rosszul fogunk járni. * Nem lehetett volna kevésbé rosszul járnunk? — Mondjuk úgy, meg lehetett volna próbálni olyan lépéseket tenni, amelyek talán csökkenthették volna a „játék” kockázatát, de én azt hiszem, Telekinek igaza volt. Ez 38-ban történt, amikor igen erős volt a nyilas előretörés, hogy az eucharisztikus kongresszus alatt az utcákon azt ordítozták a nyilas süvölvények, hogy KUJ, vagyis „kongresszus után jövünk”. És Teleki azzal hívta össze a cserkésztisztjeit és fiatal munkatársait — én is közéjük tartoztam —, hogy menjenek el az iskolába és mindenhova, ahova csak lehet, és emeljenek szót a nyilas előretörés ellen. Ez volt az úgynevezett Névtelen Magyar Mozgalom, amelynek — ha valaki föllapozza az egykori sajtót, olvashatja — akkor nagy visszhangja volt. Ma is úgy gondolom, hogy ő ezt jól látta. * Professzor úr mivel magyarázza, hogy — bár családja sorsa erre vihette volna — mégsem esett bele ebbe a csapdába? Tudom, hogy fiatal történészként sok időt töltött ösztöndíjasként Franciaországban, Angliában és Amerikában, és azt is tudom, hogy Franciaországban milyen kellemetlenül érintette, amikor észrevette, hogy a franciák a magyarok Trianonnal
