Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - TALLÓZÓ - Rádai Eszter: „A történelem nem példatár” (Beszélgetés Kosáry Domokossal)
Tallózó felidézzük ennek az egykori nagy európai expanziónak az emlékét, bemutatjuk, hogy ezer évvel ezelőtt mi történt, és most valami ilyenre készülünk, azt én nem tartom történelemhamisításnak. Hiszen nem kívánjuk megmásítani, eltorzítani a történteket, mindössze azoknak egy fontos mozzanatát kívánjuk a maga valóságában felidézni. * Gondolja, professzor úr, hogy a szekularizált Nyugat-Európára mély benyomást gyakorol, ha egy országot vezetői Mária országaként emlegetnek? És egy egyházi ereklyét — még ha az első királyunk jobb keze is — egy templomi körmenettel a Parlamentbe kísérnek? — Itt saját történelmünk bizonyos hagyományainak felhasználásáról van inkább szó, ami inkább a hazai közvéleményre lehet hatással. S a millenniumi megemlékezések sorában újszerű kísérletek is akadtak, mint például az a vállalkozás is, amelynek magam is részese voltam, a Száz magyar falu című könyvsorozat. 1896-ban is kiadtak egy könyvsorozatot Magyarország vármegyéi és városai címmel, az azonban inkább arra volt jó, hogy a nemesség és a gazdag polgárság önmagát ünnepelje benne. A Száz magyar falu pedig azt mutatja, hogy mi komolyan vesszük a demokratikus nemzetet, amelybe mindenki, a falvak népe is beletartozik. * Professzor úr egyébként hogyan látja saját tudománya történetét: a politika mindig fel kívánta használni saját céljaira? Ez minden korszakra jellemző? — Általában igen, a mérték azonban eltérő. Például a magyar sztálinizmus fő korszakában, az ötvenes években a történelmet egész egyszerűen segédeszköznek használták, amellyel az egyébként időről időre változó, módosuló politikájukat kívánták igazolni. Valami ilyen törekvés persze mindig megvolt a politikusokban, és minden valószínűség szerint megmarad ezután is. Az emberi tulajdonságok nem nagyon változnak, csak az érvényesülési módjuk, mértékük és formáik módosulnak. Tehát, hogy egy politikai tendencia a történelmet fel akarja használni, a történelemmel kívánja igazolni saját magát, hogy segédeszközként „utilizálja”, az érthető dolog, csak az a kérdés, mennyire sikerül neki, és a szakmai tradíciók mennyiben fékezik ezt a különben elég veszélyes tendenciát. * És az mitől függ, hogy mennyire sikerül? A diktatúrákban persze inkább sikerül, ez nyilvánvaló... — Ez természetesen így van. De nem mindig kell ehhez diktatúra Az is előfordul, hogy nem a politika diktálja le csellel vagy erőszakkal az édes mérget az emberek torkán, hanem ők maguk követelik. Például ez történt Magyarországon a trianoni béke után. Az a sokk (amely egyébként még ma is hat) olyan óriási volt, hogy akkor a vezetésnek — még ha netán fékezni akarta volna is — sem sikerült volna megakadályozni, hogy arra a múltunkkal, a történelmünkkel is „reagáljunk”. Gondoljon bele például azoknak a menekülteknek a helyzetébe, köztük sok ezer értelmiségi, középosztálybeli volt, akik mindenüket elvesztették, vagonokban laktak hosszú hónapokon, sőt éveken át...
