Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - FÓRUM - Németh Zoltán: A „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom kontextusa
Fórum általános narratológiában van egy kritika alá nem vont metafizikai elem, az egyik műfajnak, mégpedig az elbeszélő műfajnak minden más felett elismert hegemóniája, a kis elbeszélések olyanfajta szuverenitása, amely megengedi nekik, hogy a delegitimációs válságtól megmeneküljenek. Biztosan megmenekülnek tőle, de csak azért, mert nincs legitimáló értékük.”(9ó) A történelem egyetemessége és a kultúrák közötti különbségek című tanulmányában pedig ugyanő így folytatja: „Minden nagy emancipatórikus elbeszélés, bármilyen műfajt juttatott is volt hegemóniára, önnön elve szerint vált, hogy úgy mondjam, érvénytelenné az elmúlt ötven év során.(...) A nagy elbeszélések hitelüket vesztették. Ebben az esetben hajiunk arra, hogy a nagy elbeszélések alkonyáról szóló nagy elbeszéléseknek adjunk hitelt.”(97) A konklúzió pedig: „Azonosság van, történelem nincs.”(98) Azaz, esetünkben, bármennyire is evidencia egy államhatár, az még nem fog különálló vagy éppenséggel önálló irodalmat kreálni, legalábbis a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom esetében. Főleg akkor nem, ha még a(z össz)magyar irodalom egységébe vetett naiv hit is megkérdőjeleződik a lyotard-i belátások nyomán. Hiszen „talán termékenyebb lenne egy olyan vizsgálódás, amely nem tekintené egységes és kontinuus folyamatnak a magyar irodalmat, amit eszerint egységesként kell leírni, például egységesnek feltételezett nemzedékekkel vagy egymást követő nagy áramlatokkal, hanem kisebb, különböző nézőpontból leírható történetek, sorozatok (eljárás- és gondolkodási formasorozatok) egymásmellettiségét és gyakori egymásba növését tételezné fel.”(99) Vagyis minden nemzeti irodalom az egymás mellett megképződő, sőt egymást kizáró kánonok kaleidoszkópszerű elrendezéséből áll. Azonosíthatóságukat csak egyetlen metonimikus kapcsolat tartja fenn, a (nemzeti) nyelv, már ha egyáltalán kijelölhetők a határai.(lOO) Talamon Alfonz jelentkezése a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom 80-as évekre kanonizálódott történetének szempontjából lényegében hiányként vagy zavarként funkcionálna, hiszen szövegei nem mutatják annak a preskripciónak a nyomait, amely a „(cseh)szlovákiai magyar” értelmező közösség kultúrájából való részesedés felől lenne szövegbe építhető. Az a fermentáció ugyanis, amely a 80-as években elindult, éppen egy, az előzőtől eltérő kontextust teremtett magának értelmezési keret lehetőségéül, s ennek kezdőpontjaként az Iródia, vépontján pedig a világirodalom számukra meghatározó szövegei álltak. A 80-as évekre tehető tehát annak a folyamatnak a kezdete, amely a 90-es évekre, úgy tűnik, visszafordíthatatlanná vált: a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom „visszatalálása” egy anakronisztikus jelzők nélküli, közelebbről meg nem határozott irodalomfelfogásba. Jól érzékelte ezt a folyamatot Grendel Lajos Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén című tanulmányában: „A szlovákiai magyar írók mintha egyszerre akartak volna mindent bepótolni, amitől évtizedeken át megfosztat- tak. Van itt ma neoavantgárd (Cselényi László, Juhász R. József), kafkai ihletésű próza (Talamon Alfonz, Vajkai Miklós), újrealizmus (Fülöp Antal), neokatolikus költészet (Kulcsár Ferenc), a beatnemzedéket reveláló próza (Győry Attila, Czakó József), minimalizmus (Mórocz Mária) vagy éppen olyasmi, amit a kitűnő szerb író, Milorad Pavic, nemrég egy interjúban számítógépes költészetnek nevezett (Farnbauer Gábor). (...) Nincs az az írói társulás, folyóirat vagy
