Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - FÓRUM - Bárczi Zsófia: Gondolatok a kaleidoszkópkészítés művészetéről
Fórum kiadói műhely, amely ideológiai vagy esztétikai kritériumok alapján egy csoportba tudna rántani ennyire különböző alkotóegyéniségeket.”(101) Ez tehát az a kontextus, amelyet igen nehéz volna „(cseh)szlovákiai magyaréként aposztrofálni, hiszen ugyanezek a folyamatok - tehát a széttartó kánonok mentén húzódó poétikák kaleidoszkópja tárul az értelmező elé, s egy ilyen kaleidoszkóp részeként van meghatározva az a nyelv is, amelyen megszólalhat. — Úgy tűnik, a 90-es évek magyar irodalmában a dekonstrukció alakzatainak mozgásai válnak jelentéstelivé: történetet adni ennek a diszperziónak nagyon is kilátástalan vállalkozásnak tűnik, s nem is biztos, hogy történetünk elbeszéléssé áll össze. Ami maradt/maradhatott az értelmezőszerző halála után: egymástól eltérő, újabb kontextusok feltételezése. Németh Zoltán Gondolatok a kaleidoszkópkészítés művészetéről Szemérmes címet kapott Szeberényi Zoltán legutóbbi könyve: Magyar irodalom Szlovákiában (1945—1999) Pontosításként ez áll alatta: portréesz- szék. Ez a cím tartózkodik minden hivalkodástól. Nem ígér átfogó történeti értékelést, nem kecsegtet elméletek érckapuját döngető új nézőpontok bevezetésével sem. Elmarad a szavakon belüli — immár elengedhetetlen irodalmi kellékké avanzsált törtjei, zárójel és gyökvonás, még szójátékkal sem kísérletezik, mondjuk ekként: „magyar iro/da(lom) Szlovákiában” — mi több, rögtön a címben nem teszi mindezt. Az imigyen klasszikus egyszerűséggel a mű élére biggyesztett cím mégiscsak elvégzi a magáét, elindít egy képzeletbeli játékot: klasszikus elődöket idéz, leginkább talán Szerb Antalt, már csak a könyv portréjellege miatt is (bár Szerbnél az írói szándék nem hangsúlyozott). De milyen is a portré? Van-e egyáltalán „a” portré vagy csak portré van? Hisz ugyanazt az arcot ki-ki másnak látja, egyéni stílusa szerint másként festi. Mert a portréban nemcsak a tárgy (vagy inkább az alany) van jelen, hanem az az arc is, amelyikben tükröződik. így, két lény találkozásából jön létre a mű: a portré. Kettős meghatározottságú tehát e műfaj: egyfelől ott van a portré írója (aki létrehoz), másrészt az alkotó, akire a létrehozott írás vonatkozik. Mondhatnánk: referencializál. Szeberényi Zoltán esetében kétszeresen is. Elsősorban — ezt említeni se kéne — az irodalomról szóló beszéd gesztusával. Másodsorban annak a pozíciónak köszönhetően, amit az olvasóvá áthasonlott portréíró a szemügyre vett szövegekkel szemben elfoglal. Szelídebb elméletírók szerint a szöveg felkínálja önnön olvasási stratégiáját.1 Az olvasó Szeberényi Zoltán elfogadja és jobbára megtartja a szöveg által felkínált szerződést. Hagyja, hogy a szöveg önnön szándékának legmegfelelőbben bontsa ki „értelmét”. A szlovákiai magyar irodalom, különösen az újrakezdések „szövegemlékei”, markánsan rajzolják ki az olvasás egy lehetséges útját: a művön kívüli világra való vonatkoztatás igényét. Nem az immanens, szövegszerű, hanem a referenciális olvasás helyességét sugallják.2 Bármennyire is különbözzenek Győry, Forbáth vagy Duba Gyula, Mács József írásai egymástól, van bennük legalább egy közös mozzanat: a közösség számára fontos értékek megtartására
