Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - FÓRUM - Németh Zoltán: A „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom kontextusa
Fórum TALAMON ALFONZ két novellájával ismerkedhettünk meg. Talamon Alfonz a latin-amerikai szerzőktől és Kafkától „tanul” írni. Ez nagyon jó, de talán éppen ezért érzem anyagát kevésbé megéltnek. Talamon konstruált történeteket ír. Nem azt kérem tőle számon, hogy személyes élményeiről írjon, hanem hogy elbeszéléseinek talamoni arculata legyen. Bízom benne, hogy idővel , az élet- és írástapasztalatok gyarapodásával, Talamon egyre inkább azonos lesz írásaival. Jobban szeretném, ha a folyót nem Folyónak, hanem pl. Vágnak hívnák, és még így is érvényes maradna az, amit Grendel Lajos mond Talamon elbeszéléseiről: „Novellái játszódhatnának bárhol. Itt elsősorban nem arról van szó, hogy hová nem kötődik Talamon; az ilyen »Folyózás« csak póz, és mások már jobban elsütötték.”(92) A „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom történetének elbeszélésébe tehát a korrekció kétféle felfogása olvasható bele. Az első, és úgy tűnik, kevésbé sikeres korrekció belülről próbálta megváltoztatni a játékszabályokat, elhajlítani próbálta a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom nyelvi horizontját, azaz felvette annak bizonyos játékszabályait. így például fenntarthatónak vélte azt a „legalább Kant óta ható fölfogás”-t, amely „szerint bármifajta esztétikai ítéletalkotás közösségi legitimációra is igényt tart, vagy egyenesen rászorul arra”(93) miközben ennek a közösségi legitimációnak az egyik komponensét a már jellemzett attitűdökből megkomponált „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom teszi ki. A korrekció ebben az esetben főleg a világkép és a stiláris me/agalkotottság szintjén érezhető, míg tematikailag inkább hagyománykövető. A kétség, hogy érdemes-e fenntartani a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom történetét, illetve elbeszélhetőségét, legalább két oldalról támadható. Az egyik ilyen kétség abból indulhatna ki, hogy a „(cseh)szlovákiai magyaréként aposztrofált irodalom nem szerves fejlődés eredménye, hanem egyszeri, hatalmi-politikai döntés értelmében „keletkezett”, s valójában egy „egységes nemzeti identitás territoriális felosztása révén jött létre”(94), s ebből a megfontolásból sokáig tudatosan nem kereste a különfejlődés útjait, majd pedig, 1948 után, csak olyan beszédmód megalkotására volt képes, amely már megalakulásának pillanatában anakronisztikus volt a nyugati-európai beszédmódok viszonylatában, s túl szűknek bizonyult az esztétikai tapasztalat átadásához A „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom, még ha akarta is, sem tudta elérni, hogy a magyar nyelvi kultúrának egyik érvényes központja legyen, hiszen a történelmi tapasztalatok vagy éppen az identitás vállalásának kérdései éppen ez ellen dolgoztak. Ebből az aspektusból érthető igazán Pomogáts Bélának az az igen találó megjegyzése, miszerint „a jelenkori világirodalomban meglehetősen általános irodalmi policentrizmust szinte mindig a különböző nemzeti kultúrák nyelvi közössége teszi lehetővé, a magyar irodalmak esetében nemzeti különbségekről egyáltalában nem beszélhetünk.”(95) Míg ez a kétség kezdettől fogva kíséri/kísérheti a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalomat, addig a második szubverzió csak a 80-as években bekövetkezett - posztmodernnek is nevezett — fordulat után válhatott esedékessé. Ekkorra kérdőjeleződött meg az ún. nagy elbeszélések lehetősége, azaz az „ismeretnek az elbeszéléssel történő azonosítása” — írja Lyotard, majd hozzáteszi: „Az
