Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - FÓRUM - Németh Zoltán: A „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom kontextusa
Fórum vonhatnánk), amelyet Fábry Zoltán tűzött ki, a végeredmény nem más, mint a „(cseh)szlovákiai” magyarság drámai sorsának egy igen karakteres rajza, s főleg trilógiájában, egy több nemzedékre visszatekintő hanyatlástörténet. Grendel trilógiája éppenhogy a csehszlovákiai magyar sors drámájának megfogalmazása és rekonstrukciója, csak éppen egy gyökeresen új horizontot villantva fel, a realista indíttatások helyett a magyarországi epika 70-es éveinek új eredményeit hasznosítva. Kulcsár-Szabó Ernő nem véletlenül tehette azt a megjegyzést a Grendel-féle próza intonációja kapcsán, hogy „olyan saját elbeszélésképletet teremtett, amely (...) szervesen képes továbbépítkezni a kisebbségi irodalom hagyományának beszédrendjéből”(81). Ez a szerves továbbépítkezés a tematikai hűséget jelenthette, miközben a grendeli sajátos írástechnika új távlatokat adott a már említett tematikának. Grendelt ugyanis a 80-as években megjelentetett regényei kapcsán „(cseh)szlovákiai magyar” posztmodern íróként kezdték emlegetni, s ugynazt a paradigmaváltást keresték regényeiben, mint Mészöly Miklós, Esterházy Péter vagy Nádas Péter szövegeiben.(82) Grendel kezdeti művei még fenn tudták tartani rokonságukat az említett hermeneutikai fordulattal, a nyolcvanas évek végétől azonban „Ariadné fonala” elszakadni látszik (Szirák Péter kifejezése). A Talamon Alfonz-féle szövegformálásra azonban a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom kontextusában kétségkívül a grendeli prózapoétika, illetve annak változásai hathattak leginkább. Elvetve a „szerző személyében megtestesülő egység”(83) felől megképződő jelentéseket, a grendeli életműben ötféle prózapoétikai eljárás különíthető el. Az Éleslövészet című regény első, „történelmi” leszámolása lehet az alapja annak a vélekedésnek, amely a Grendel-féle szövegkezelést a magyarországi próza paradigmaváltásával azonosítja. A posztmodernnek is nevezett illúzióvesztés decentrált — dekonstruált - relativizált, poszthistorikus szöveget hív elő. A disszeminálódott szöveg többé nem tud mit kezdeni azokkal a metafizikai, értékkel telített fogalmakkal, amelyekkel interakcióba lépve leépít. Többféleképpen olvasható, kaleidoszkópszerű szöveg jön létre, amely nagyobb mértékben támaszkodik az olvasás által felépíthető fikciók interaktivitására, mint az azonnali azonosításra. Az Éleslövészet első része olyan önálló stílusréteget képvisel, amely rokontalan is a grendeli életműben. Ugyanebben a regényben a második, „irodalmi” leszámolással kezdődően olyan új, kontaminált stílusréteg jön létre, amely majd a Galeriben teljesedik ki. Az etikai relativizmusok kaleidoszkópjaiból szerveződő írástechnika itt már nem a relativizmusokra és a kaleidoszkóptechnika többértelműségére helyezi a hangsúlyt, hanem az etikai jelentésképzés és az ezzel együtt járó társadalmi és önismeret lehetőségeire. Anekdotaszerű, oknyomozó narráció biztosítja, hogy az olvasás során fellépő jelentéselemek a szövegirodalom lehetőségein túl is jelentésesek legyenek, s egy közösség önismeretére, önvizsgálatára is lehetőséget nyújtsanak. Az Áttételek keretes szerkezetének narratívája egy kiadói lektor egzisztencialista hányattatásainak ad szerkezetet, s benne a harmadik Grendel-stílus jelenti be magát. Ez az írástechnika, amelyet leginkább egzisztencialista alapozottságú, (ön)relativizáló monologikus tudatfolyamként jellemezhetünk, azután a Szaki-
