Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - FÓRUM - Németh Zoltán: A „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom kontextusa
Fórum tások című regénynek majdnem az egészére kiterjed. A Szakításokban nem is annyira az említett monologikusság, hanem a bejáratott egzisztencialista attitűd és a könnyen felejthető „beköpések”, inkonzisztens relativizációs technikák jelenthettek/jelenthetnek problémát(84). Az Áttételek monologikus szövegfolyamából stilisztikai és retorikai megoldásaival egy olyan jelenet lóg ki, amely a negyedik Grendel-stílust vezeti be. Dwarf Ákos szextörpe „kalandja” az Ákos álma című fejezetben az ironikus világtotalizáló, világmodelláló, abszurd fikcionalitás terrénuma lesz. Ezen a nyelven szólalnak meg azután a 90-es évek Grendel-regényei, a Thészeusz és a fekete özvegy, az Einstein harangjai, az És eljön az Ő országa. Bár az eddigi utolsó Grendel-mű, a Tömegsír, minimalista megoldásaival gyökeresen eltér a 90-es évek Grendel-regényeitől, megírása már nem befolyásolhatta a Talamon-életművet. Annál inkább az a mozgalom, amely Iródia néven „1983 tavaszán alakult Érsekújváron néhány fiatal irodalmár laza szervezettségű alkotóműhelyeként, hogy a kezdő irodalmároknak megszólalási fórumot teremtsen. A negyedévenkénti összejövetelek egy év leforgása alatt mozgalommá növesztették e műhelyt, s gyakorlatilag olyan szellemi központtá avatták Érsekújvárt, amely, ha alternatív kultúra központjaként nem is, de egy »árnyékkultúra« központjaként kezdett létezni a szellemi életen belül.”(85) Tóth Károly tanulmánya, az Autonómia-kísértet című, igen fontos összefoglalása az Iródiát körülvevő irodalmi, szellemi, kulturális és nem utolsósorban politikai térnek. Az Autonómia-kísértetből is az derül ki, ami az iródiások szövegeinek olvasata során; az, hogy az „apolitikusság, az énközpontúság, az irodalomközpontúság jegyében indult útjára”(86) az Iródia. Az a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom, amelynek a létét magától értetődő természetességgel kérdőjelezték meg, legfőképpen azzal, hogy egész egyszerűen nem képezte tárgyát az Iródia lényegi diskurzusainak, több arcát is mutatta e műhely felé. Egyes képviselői, mint Grendel Lajos, Balla Kálmán vagy Turczel Lajos az irodalmi progresszió lehetőségét látták benne, olyan csoportosulást, amelyet feltétlen segítség illet. Voltak, akik fenntartásokkal bár, de elismerték a csoport eredményeit, mások ellenőrzésük alá szerették volna vonni működésüket, és voltak olyanok is, akik leplezetlen gyűlölködésüket tették nyilvánvalóvá az Iródia kapcsán. Az „egy és oszthatatlan”(87) irodalom Iródia által képviselt elve (természetesen az Iródia maga sem volt homogén) mint attitűd figyelmen kívül hagyta a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalomnak az előző nemzedékek által sajátosnak állított hangsúlyait, a küldetéstudatot, a hűség és a valóságtükrözés elveit, s ezzel - természetesen(P) - kivívta maga ellen mindazok ellenszenvét, akik hangsúlyosan „(cseh)szlovákiai magyar” irodalomban gondolkodtak Hiszen az Iródia köré gyülekezett fiatal írók „az irodalmat egyetemes, egy és oszthatatlan magyar irodalomként értelmezték, sőt csak így: egyetemes irodalom. Olyan, hogy magyar, illetve csehszlovákiai magyar irodalom, mint más valami fel sem merült bennük. (...) Az iródiások számára az a kérdés, hogy a kisebbségit és az egyetemest megkíséreljük összeegyeztetni, hogy a kultúrák között vagy egy kultúrán belül az államhatárt realitásként vagy valami irodalomformáló tényezőként fogadják el, fel sem merült.”(88) Az Iródia-füzetekben publikált anyag olyan színvonalbeli különbségeket
