Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - FÓRUM - Fónod Zoltán: Irodalmi gondjainkról
Fórum kor elbagatellizálják azokat az alkotásokat, melyek a nemzet sorsa iránti felelősséggel íródtak, és magas művészi szintet képviselnek. A magyar irodalom új értékrendje kialakításában kiváló egyéni teljesítménynek lehet tekinteni Kulcsár-Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945—1991 című kötetét, ám megkérdőjelezhető következtetései, egyoldalúságai miatt szűk szellemi horizontot képvisel. A prózairodalom térfelén a rendszerváltást követően a posztmodern szemlélet, az önreprodukció szabadsága vált kánonná. A posztmodern eleve bizalmatlanul tekint a nagyrealista megoldásokra, mellőzi a nagy hőst, a nagy veszélyeket, utazásokat és célokat megfogalmazó történténetet. Kísérlet, stílusirányzat, melynek kezdete a magyar irodalomban a hetvenes évekre tehető. Nálunk Grendel Lajos első regénye ennek egyik bizonyossága. Az újítás, a revízió, az újragondolás minden nemzedék esetében indokolt és jogos, a kizárólagosságokkal szemben azonban fenntartással kell élnünk. Egyszerűen azért, mert a különböző irányzatok léte (nemzeti, népi, hagyományos, romantikus, modern) a 18—19. századtól természetes velejárója a magyar irodalomnak. A kizárólagosság azonban mint egyedül üdvözítő módszer mindig gyanús. Gyanús, amikor a szocialista realizmus képében jelentkezik, s gyanús a paradigmaváltás ürügyén is. Domokos Mátyás a közelmúltban a Magyar Szemlében a magyar írók „törzsekre szakadozott világáról” írt. A tünet mögött „egy mélyülő alkotói válságot” vél felismerni. „Mindenfajta öncélúság- nak a sorvasztó mérgét” Domokos Mátyás abban látja, hogy „a szellemi, az irodalmi elit nagy része... élettapasztalatait képtelen íróilag feldolgozni, művekben »konvertálni«, mert elveszett az a belső meggyőződése, ami minden írói kifejezésnek, minden formáló ihletnek a legerősebb rugója: hogy tudniillik összefüggő elképzeléssel, koherens látomással rendelkezik a világról.” Aligha lehet elvitatni azt az igazságot, hogy valóság nélkül egyetlen művész sem él meg, és „emlékezet nélkül nincs művészet”. A posztmodern végnapjai mellett ezt igazolja az is, hogy a posztmodern előkelőségei ma már maguk is „realista” műveket írnak. Esterházy Péter számára a „történet” alapvető, meghatározó fontosságú, Grendel Lajos pedig „realista” írónak vallja magát. Nyilván másként realista ő, mint Móricz vagy Márai. A kortárs magyar irodalom helyzetét Szlovákiában bonyolítja nemcsak az elméleti kérdések tisztázatlansága, hanem az is, hogy 1989 után nem került sor az előző negyven év irodalmi korszakának tárgyilagos értékelésére. „Kommandós” akcióra ugyan sor került a kilencvenes évek elején az Irodalmi Szemle hasábjain, ez azonban szakmailag annyira értékelhetetlen volt, hogy legfeljebb a „ködszurkálások” szintjén lehet számon tartani. Nem került sor arra sem, hogy az elmúlt tíz év változásait az irodalmi kritika, irodalmi tudat feldolgozza. Grendel Lajos a kilencvenes évek közepén egy merész hangú esszéjében ugyan erőteljesen megfogalmazta a maga fenntartásait a korábbi évtizedek alkotóival és műveikkel szemben, ennek visszhangja azonban az Irodalmi Szemle hasábjain minimális volt. Már az is jelenségértékű, hogy az esszét a folyóirat kétéves késéssel vette át egy magyarországi (Forrás 1995 című) folyóiratból. Az irodalomkritikák jelenlegi állapotát a szórványszerűség és az értékhierar
