Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - SZEMELVÉNYEK - Orbán Ottó: A magyar népdalhoz
Kortárs magyar irodalom a mozdulataid. Teleszívod magad friss levegőéggel, futásod, rohanásod emlékezetedben felidézed, és mosolyogsz. Megszívtad tüdődet levegőéggel, baj már nem érhet, végtelen a nyugalom benned, végtelen benned a nyugalom. Orbán Ottó A magyar népdalhoz Most, mikor sok senki mellén ki vagy tűzve, mint a jelvény, nekem maradj, aki voltál, nem babona, nem is oltár. de maga a láthatatlan, ahogy látlak száz alakban, véletlennel habart végzet, több s kevesebb, mint művészet, dallamív, mely melizmáit hajlítgatva szinte világít — mintha öreg paraszt lenne, maga az idő sóhajt benne: katonának vitt legények, ingben elföldelt szegények nézik a csillagos eget, sírtak alatta eleget. Sírnék én is, de dühömben, hogy ott rohadunk a régi körben, s föltámadnak a holt rögeszmék — láthatom újra a közös ügy vesztét. Szellemem ép, testem romban, Téged hívlak nagy bajomban, dudorászlak, hogy segíts meg, a rontástól szabadíts meg: gyűlöljek csak aljas elvet, ne a földet, ne a nyelvet, nézhessek rád, mint a napra, melyen nem üt ki a lepra.
