Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - SZEMELVÉNYEK - Oravecz Imre: Egy földterület növénytakarójának változása
Kortárs magyar irodalom átható tekintete), a másikban recenzióit gyűjti egybe (Tandori, az élő szobor, Jegyzet Erdély Miklósról, Barta Sándor szomorúsága, Kassák Erzsébet feltámadása, Innen és túl az avantgárdon stb.). Mondom, kész kalauz. S az a csodálatos benne, hogy mindezt racionális, közérthető nyelven teszi, mintha nem is ő írta volna például az Önéletrajzi kísérletek, a Non-figuratív vagy A láthatatlan jelenség verseit, képverseit, vizuális költeményeit. „Petőcz Andrást nem kell felfedezni” — írja Somlyó György a legújabb Petőcz-kötet, az Európa metaforája előszavában. S így folytatja: „Évtizedes pályájának szinte a kezdetétől felfigyeltek rá. Egy olyan nemzedék hangadó tagja, amely, ha nálunk egyáltalán lehet ilyen, és persze nagy viszonylagossággal, szerencsésnek mondható.” Igaz ez? Ha Petőczre gondolunk, de még inkább a kilenc esztendővel idősebb Esterházy Péterre vagy akár a mi Grendel Lajosunkra, akkor, úgy tűnik, igaza van Somlyónak. Ám ők, úgy tetszik, a szabályt erősítő kivételek. A szabály pedig az, hogy egyre több az ember (mármint az írogató ember) s egyre kevesebb a fóka. Esterházy, Grendel, Petőcz a szerencsés kivételek. De mit mondjunk a legalább oly felfigyeltető Balaskó Jenőről, Molnár Miklósról vagy Kovács Magdáról, hogy az idősebbekről (Erdély, Bakucz, Szentkuthy, Határ, Tamkó Sirató, Hamvas Béla) már ne is szóljunk. Mindezt a Petőcz-kötet ürügyén kellett elmondanom, talán nem minden logika híján. S hogy mit jelent a címe: A jelben-létezés méltósága? „Bízom abban, hogy magyarázatot bőven kap majd az olvasó, ezért itt és most talán annyit, hogy az utóbbi években ez lett számomra a legfontosabb: létezni jelben, méltósággal.” Oravecz Imre Egy földterület növénytakarójának változása a kérdéses földterületet a középhegység lábánál elterülő dombvidéken szemelték ki valaha maguknak a közeli település favágókból idővel földművelőkké átvedlett s a gazdálkodásban még nem valami jártas lakói, a gyalogszerrel s járművel egyaránt megközelíthető völgykatlan északi, azaz délre néző oldalán habozás nélkül kivágták a vadkörte- és vadcseresznyefákkal tarkított őstölgyest, és fölégették a füvet és bozótot, a régi szép napokra emlékeztető művelettel megkopasztott napos verőbe az agyagos irtásföld kellő előkészítése után a környéken addig ismeretlen bortermelés megindítása reményében kemény munkával direkt termő szőlőt telepítettek, a vesszők egy-kettőre megerősödtek, nemsokára termőre fordultak, s mialatt a szemközti erdőben tovább nőttek a fák, tovább illatoztak a virágok, tovább fészkeltek a madarak, és tovább bőgtek a szarvasok, addig a tőkék közt
