Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: „Emelt fővel vállalom a »végek költője« címkét” (beszélgetés)
Két beszélgetés Török Elemérrel amelyen olyan tudást adtak az iskolák a fiataloknak, hogy tudományos eredményeikért Nobel-díjat kaptak.. Trianon óta a volt fiatalok már tizenket- ten vannak * Több versét népesítik be „nehéz járású, bozontos bajszú parasztok”. Az ősi vonások vonzzák életformájukban, hogy ilyen fametszetélességgel rajzolja meg őket? — Az ősi vonások is, a bölcsességük is, a gerincességük is. Sok emléket őrzök szülőfalum parasztembereiről. Anyai ágon Rigó nagyapám is tisztes parasztgazda volt. Génjeimben bizonyára tőle és parasztőseimtől örököltem a föld és a természet szeretetét is... Másfelől az Ung-vidéki Abarán voltam 14 évig gyakorló pedagógus. Volt alkalmam ott is közelebbről megismerni a mindig reménykedő, némán is kérdező, tiszteletet tudó parasztgazdákat. Ők öntöttek hitet belém az üldözések idején. A hosszú késő őszi estéken gyakran összejöttek négyen-öten, s könnyű homoki bort iszogatva hajdani gazdamúltjukat idézgették. Olykor engem is meginvitáltak, imigyen: „Jöjjék már közénk, igazgató úr, egy kicsit okoskodni...” Ma is nagy tisztelettel gondolok rájuk. A legtöbb paraszttárgyú versem Abarán született... * A Balogh Edgárnak ajánlott Történelem című verse így kezdődik: „Kiürültek / a jelszavak/ már semmit se / mondanak". A kiábrándulás is lehet az ihlet forrása? — Szerintem lehet bármi az ihlet forrása, ami az emberi elmét és szívet foglalkoztatja. Kiábrándulni is lehet szinte mindenből, mint ahogyan hinni is... Nekünk például a Felvidéken a teljes jogfosztottság évei után a kommunisták adták vissza állampolgárságunkat, viszonylagos jogainkat, óvodáinkat, iskoláinkat. Már 1950-ben megnyílt Pozsonyban a Magyar Pedagógiai Gimnázium... Magyarul énekeltünk Pozsony utcáin május elsején, vagy amikor brigádra mentünk. (Pedig még három évvel ezelőtt a magyar szóért itt is pofon járt, a nőket kopaszra nyírták.) Majdnem minden kirakatban egy kis táblácska állt, rajta: Beszélünk magyarul... Persze, mi, tapasztalatlan fiatalok, úgy tudtuk, mert így tanították nekünk, hogy azért szárnyalhat magyarul az ének, a dal, szólhat hozzánk a színpadról a művészek szent szava anyanyelvűnkön, mert a gottwaldi 1948-as jégtörő február (dr. Sas Andor egyetemi tanár, irodalomtörténész fogalmazta így meg) — tette ezt lehetővé. (Tudom, hogy ezért valakik megint sárt dobálnak rám. Ez akkor is így igaz, történelmi tény, miként az is, hogy ebben a mai áldemokráciában számos szerzett jogot oroztak el tőlünk, s a Meciar-féle önző nemzeti becsvágy szellemében újra az készült ellenünk, ami a háború után...) És miért ne hittük volna el, hogy egy jobb világ mégis felépíthető. Hiszen akkor neves tudósok, filozófusok, irodalmárok, művészek, egyetemi tanárok is elhitték ezt. Aztán persze jöttek a nagy kiábrándulás évei. Az 1956-os magyar forradalom felnyitotta a világ szemét, az enyémet is, de több barátomét is. Majd a prágai tavasz eltiprása világossá tette, hogy a pánszláv bolsevizmus se számunkra, se más népek számára nem nyit távlatokat. Azt is felismertük, hogy
