Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: „Emelt fővel vállalom a »végek költője« címkét” (beszélgetés)
Két beszélgetés Török Elemérrel A kötet egésze azt bizonyítja, hogy „itthon”, a Bodrogközben megtalálta a vágyott nyugalmat. Miért akkor az aggódó kérdés? — Miért az aggódó kérdés? A múltat kell újra tanúnak szólítanom 1944 nyara. Milyen messze van már s mégis közel... Kinyílik előttem az idő ablaka, lelki szemeimmel látom, sárga csillaggal bélyegzett zsidó vallású, falumbeli honfitársaimat, ahogy a Fő térről elindulnak lassúdan, lehajtott fejjel kakastollas csendőrök kíséretében Nyugat felé, a hitleri haláltáborokba... Köztük lépdel a velem egyidős Reismann Laci is, akivel az iskolában évekig egy padban ültünk. Barátom volt, okos, kitűnő tanuló. Ő magánszorgalomból már akkor angolul tanult. Tőle tanultam tízig angolul számolni, amit máig nem felejtettem el, mint ahogyan őt sem... Sajnos az ő sorsa is száraz ördögszekér lett, amit már 55 éve űz az idő forgószele a sötét égi mezőkön... Ki hitte volna akkor, hogy néhány hónap múlva, az egykor „kis Moszkvának” is nevezett Lelesz katolikus és református vallású férfi lakosai — köztük félrevezetett hithű kommunisták is — ugyanarról a helyről, a Fő térről indulnak majd el lehajtott fejjel Kelet irányába szuronyos szovjet katonák kíséretében a hírhedt sztálini lágerek poklába. A háromnapos közmunka (málenkij robot) meséjével lépre csaltak közül több mint hetven elhurcolt sohase látta viszont szülőföldjét, szeretteit... A hitleri lágerekben, gázkamrákban száznál több zsidó halt meg, csak öt férfi túlélő tért haza. Megdöbbentő számok ezek! Annál is inkább, mert a fronton „csak” 13 honvéd esett vagy tűnt el... Ilyen megrázó emlékekkel éltem meg 15 éves suhancként a háború végét. Azt hittem, hittük, ránk mosolygott a béke, a mi sorsunk is jobbra fordul. Csakhogy ránk újabb sötét évek vártak. A barna terrort módszereiben is felváltja a nemzeti kizárólagosság, a másságot gyűlölő és tagadó pánszláv faji uralomvágy. Szlovákiában a hatalom már 1945-ben bezárat minden magyar iskolát. Jogainktól megfosztanak. A magyar szóért pofonok csattannak el, én is kaptam néhányat egy Mezőlaborc környékéről Leleszre települt partizántól. Majd 1946 egyik zúzmarás, ködös január reggelén sötétzöld katonai teherautók gördülnek szülőfalum utcáira. Rajtuk géppisztolyos csehszlovák katonák. Félig kinyílnak a kiskapuk, fejkendős asszonyok félénk tekintete pásztázza a havas utcát, hogy kinek a háza előtt állnak meg, kit visznek el már megint. Délre megtelnek a teherautók tizenéves suhanc fiúkkal, lányokkal, meglett férfiakkal, nőkkel, a perbenyiki vasútállomásról fűtetlen marhavagonokban vitték őket Csehországba, a kitelepített németek birtokaira. Az új cseh földesurak szemrevételezik őket, megtapogatják izmaikat, mint hajdan Amerikában a néger rabszolgákat. S mindez történik a béke második évében egy állítólag demokratikus országban. Sajnos, a Benes-dekrétum szelleme ma is kísért. Mi, felvidéki magyarok, tovább viseljük a kollektív bűnösség bélyegét, nyelvtörvény korlátozza édes anyanyelvűnk szabad használatát. A civilizált világ csak ejnyebejnyézik, akárcsak a háború után. Miért?! Mit vétettünk? Baj az, hogy magyarnak szült ide édesanyánk? A sorsunk ma is nehéz, a régi sebek még be sem forrtak, s már kapjuk az újakat. Van hát bőven ok az aggódásra... Még él bennünk a félelme a nem is olyan régi múltnak. Féltem, féltjük gyermekeink s unokáink nemzedékét, mert sokan vannak még itt, akik nem adták fel, akik újra meg újra megpróbálják elnémítani édes anyanyelvűnket. Azt a nyelvet,
