Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: „A nemzet — ha megmarad — csak otthon marad meg” (Beszélgetés Püski Sándorral)
Beszélgetés Püski Sándorral * Milyen tervekkel várja az ezredfordulót a változatlanul tevékeny Püski Sándor? — A 2001-es megjelenésekből bőven van már az utolsó könyvkatalógusomban. 90 évesen bajos hosszú időre tervezni. Bár jelen fizikai állapotunk jó, ennek alapján akár 10 évre is tervezhetnénk, ez esetben házasságunk megközelítené a világrekordot... Végül is örülnék, ha a jelenleg már kiadásra váró könyveink mellett folytatni tudnám Szabó Dezső, Németh László, Veres Péter, Kodolányi János, Illyés Gyula, Szabó Pál, Tamási Áron és Remenyik Zsigmond még hiányzó könyveinek kiadását. Szóval ez még legalább 10 éves program, biztosan marad még tennivaló a fiainknak is. Ha valami igazán nehéz ezen a pályán, az az, hogy nem tudunk minden kívánságnak eleget tenni. Jó hírünkből következően sokan — köztük teljesen ismeretlen szerzők is — azt hiszik, csodákra vagyunk képesek, ezért szinte mindennap vehetnék át kéziratot, hogy legalább véleményt mondjak róla. Nem számolnak azzal, hogy ahhoz is idő és energia kell. Bocsánatot kérek itt mindenkitől, akinek írását akár látatlanul, akár elolvasás után visszautasítottam vagy ajánlkozó levelére nem válaszoltam. Ma többet dolgozom, mint ifjú koromban, de nem győzöm. Ha pedig egy nagy szerkesztőségi adminisztrációt állítanék fel, akkor az vinné el szűkös anyagi lehetőségeinket, és nem jutna még ennyi sem a könyvkiadásra. * Úgy látszik, hogy a nehéz és küzdelmes életpálya ellenére egy megelégedett ember ül velünk szemben. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy egy boldog ember? — Ha egy szóval kell rá felelnem, akkor: igen. Ha csak az irodalmi szerep beteljesüléséről beszélek hosszabban, akkor is némi fenntartással: igen. Ha azonban arról a politikai szándékról és szerepről beszélek, amiért annak idején ezt a pályát választottam, és ami a 40-es években már teljes sikerrel biztatott, akkor nemet kell mondanom. S nemet kellene mondania a két világháború közötti nagy író- és politikus-nemzedékünknek is, ha még tudnának beszélni. Mindenek ellenére azt hiszem, válaszunk egy elégedett sóhajtás lehet: amit ebben a rettenetes korszakban megtehettünk, megtette mindenki közülünk a maga módján. Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván Budapest, 2000. október 26.
