Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - Fónod Zoltán: „...történelmünk kínálja az abszurditásokat” (Beszélgetés Grendel Lajossal)
Beszélgetés Grendel Lajossal Dobos Lászlóra és a többiekre pedig mint hajdani harcostársakra. A mi napi harcaink, küszködéseink, a mi makacsságunk nélkül jó néhány könyvvel szegényebb lenne a korszak szlovákiai magyar irodalma. Persze csodákat, nyakunkon a pártközpont szelindekjeivel és az Stb-vel, azért mi sem tehettünk. Duray vagy Janics Kálmán könyveit nem adhattuk ki. * A konszolidáció esztendeiben a Madách Kiadó akár „oázisnak" is számított, a megtorlások és leszámolások idején. Politikai berkekben „jobboldali fészek” volt, ahol azonban — egzisztenciálisan — senkinek nem történt bántódása. Az egyetlen voltam, akinek 1983-ban távoznia kellett... — Nyilván azért, mert odafent azt gondolták, hogy Te mint főszerkesztő fedezed a mi rakoncátlanságainkat, s ez így is volt persze. Te bizonyára másképpen élted meg, de nekünk a szerkesztőség/ek/ben kifejezetten jól jött, amikor Téged 1979-ben lefokoztak igazgatóból főszerkesztővé, mert így egy fontos szövetségest nyertünk. Ha nem állsz mellénk a Tóth László-, vagy a Varga Imre-ügyben, vagy más ügyekben, az ő kézirataik aligha láttak volna hamar napvilágot. Világos, hogy erre a „központi elvtársak” is rájöttek, főleg amikor Tóth Laci miatt még Pezlárral is összerúgtad a port. Később viszont az volt a szerencsénk, hogy jött Gorbacsov, és nálunk is lassan-lassan más szelek kezdtek fújni. De még így is eleget kekeckedtek velünk a pártközpont „szuperlektorai’’. Akkoriban Farnbauer, Talamon vagy a többi iródiás első köteteinek a kéziratai miatt. De ezt már könnyebb volt kibírni, mert érezhetően megnőtt a mozgásterünk és több levegő lett körülöttünk. Engem aztán 1988-ban kineveztek főszerkesztő-helyettesnek, ami olyan nesze semmi fogd meg jól funkció volt. A neve nagyobb, mint a súlya, s az utolsó szó ezután is a főszerkesztőé és az igazgatóé volt. De akkor már Klimits volt az igazgató, s ő azért összehasonlíthatatlanul kulturáltabban viszonyult az irodalomhoz, mint elhíresült elődje. * 1989 novemberében egyik napról a másikra csöppentél bele a politikai eseményekbe. Pozsony főterén Te voltál az első szónok, aki magyarul is megszólalt. Később parlamenti képviselő is lettél. Miért hagytad abba a politizálást? — Mert az irodalmat, a lapszerkesztést, újabban pedig a tanítást fontosabbnak tartom. Egy politikusnak nagyon kevés ideje jut a magánéletre. Gyűlésekre és konferenciákra kell járnia, bizottsági üléseken vitatkozni vagy szunyókálni, lakossági fórumokra járni — minduntalan résen kell lennie, ügyelnie kell rá, hogy a hatalmi harcokban ki ne tekerjék a nyakát. Az efféle hajszában mikor jutott volna időm az írásra? Nagyon hamar el kellett döntenem, hogy akkor: vagy-vagy! Én az írást választottam, s eddig nem bántam meg. * Az „önreprodukció örökölt szabadsága” (F. Jameson), valamint a „bentről kifelé forduló pozíció” és a történetiség gunyoros kezelése kétségtelenül posztmodern jegy. A trilógiát követő regényeid (Szakítások, Thészeusz és a fekete özvegy, Einstein harangjai, És eljön az Ő országa, Tömegsír), valamint novelláid, elbeszéléseid (Bőröndök tartalma, Szép história, A
