Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - Fónod Zoltán: „...történelmünk kínálja az abszurditásokat” (Beszélgetés Grendel Lajossal)
„...történelmünk kínálja az abszurditásokat” szabadság szomorúságai az említett jegyekkel a modern próza realista vonulatát erősítik. A realistát nyomatékkai említeném'Alkotóként hogyan él együtt benned az elmélet és a gyakorlat? — Érdekes és fontos kérdést vetettél föL A realizmusnak a közelmúlt évtizedekben egy nagyon leszűkített értelmezésével találkozhattál nálunk, amelyben még a marxista, s mára többé-kevésbé elfeledett francia filozófusesztéta, Roger Garaudy parttalan realizmuselmélete is botránykőnek számított. A teoretikusok gyakori hibája, hogy elfeledkeznek róla: az irodalom szüntelenül megújuló, organikus folyamat, ha nem az lenne, csak sablonokat másolnánk Amire a kérdésedben utalsz, s amit ma divatos szóval az irodalmi mű referenciasíkjának neveznek, rendkívül fontos számomra. Ennek a megléte nélkül az epikai mű steril, desztillált, kiherélt szövegirodalommá satnyul. Ami a lírai műnemben lehetséges (lettrizmus, képversek, stb.) az az epikaiban, véleményem szerint, nem igazán működik. Ezt a referenciasíkot (világszerűséget) éppúgy megtalálod Esterházy Péter prózájában, mint a legvadabb amerikai feketehumoros-abszurd prózában. Amit Te dicséretképp említesz itt, azt mások vádként vágják a fejemhez, tudniillik, hogy a regény világszerűségét előnyben részesítem a szövegszerűséggel szemben. Csakhogy az irodalmi mű valóságreferenciája nélkül a mű tökéletesen érdektelen a számomra. Nincs tétje. Elismerem, az eunuch is ember, de azért én nem szeretnék eunuch lenni. A magyar irodalomban ma az irodalomtudomány diktálja a tempót, s ez nem biztos, hogy jó. Mert elismerem, irodalomtudósaink zöme nagyon ért az irodalomtudományhoz, csak éppen az irodalomhoz ért kevésbé. S nem a „gurukkal” van bajom, hanem a tanítványokkal. Mindig a túlbuzgó vagy szolgalelkű tanítványok azok, akik a legtöbb bajt keverik. * Műveidben (és ez tudatos vonás!) a metanarratív apparátust és a metafizikus hajlandóságot mellőzöd, ahogy feleslegesek a nagy hősök, célok és történetek is. A történet maga, sőt a mítosz és az anekdota azonban erőteljesen jelen van. Feltehetően funkcionális szerepük van. — A regény őse a mítosz és másfelől az anekdota volt. A Móricz előtti magyar prózát gyakran, és nem alaptalanul marasztalják el túltengő anekdotiz- musa miatt. Én mégis úgy gondolom, az anekdotát nem lehet teljesen kiküszöbölni a regényből, s talán nem is érdemes. Ezerféle módon lehet hasznos építőeleme az epikai műveknek. Olyan módon is, ahogy Mándy, Örkény vagy Esterházy (Kis Magyar Pornográfia) hasznosítja. Vagy hogy a világirodalomból hozzak példát: a latinamerikai próza közelmúltbeli szédületes világsikerét nem utolsósorban a mítosz és az anekdota nemegyszer szürrealizmusba hajló megújításának köszönhette. Persze mindig akadnak nagyokosok (ők se regényt, se novellát nem tudnak írni), akik elkezdenek fanyalogni, hogy így meg úgy, a mesélős próza elavult. Aztán jönnek az amerikai minimalisták a mesélős prózájukkal, s akkor meg az ellenkezőjét mondják. * A „tehetség önismereteként” jellemezte Radnóti Sándor a Szakítások és a Thészeusz és a fekete özvegy című regényed. Ezekben elsősorban a „téma” más: a szerelem, az erotika, a fiatalok és középkorúak magánélete tárul
