Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - JUBILÁNSOK - Pomogáts Béla: Gömörtől Mittel-Európáig (A 65 éves Tőzsér Árpád köszöntése)
A 65 éves Tőzsér Árpád köszöntése voltak a második világháborút követő esztendők, amidőn tiltottá vált a magyar nyelv, nem voltak magyar iskolák, újságok és könyvek, és naponta vitték a marhavagonok a falvak magyar népét Nyugat-Csehországba, ahonnan korábban a németeknek kellett elmenekülniök. A politikai erőszak így vált korlátlanná, és az egyik kényszerű exodus így egészítette ki a másikat. Tőzsér Árpád kisdiákként magyarországi iskolába járt, vakációra, ünnepekre lopva járt haza, erdei ösvényeket használt, hogy elkerülje a határőrök gyanakvó tekintetét. 1949-ben, midőn kezdetét vette a szlovákiai magyarok emberi jogainak helyreállítása, és megnyíltak az első nemzetiségi iskolák, ő is hazatért Rimaszombat régi protestáns iskolájában, majd a komáromi bencések volt gimnáziumában végezte tanulmányait A komáromi „alma mater”-nek igen nagy szerep jutott az ötvenes évek idején: mozgalmas diákéletével, igényes tanáraival és közösségi pedagógiájával a szlovákiai magyar szellemi élet egyik erjesztője volt. Itt tanított Turczel Lajos, a későbbi pozsonyi professzor, s itt tanultak a nemzetiségi irodalom derékhadának későbbi képviselői: Tőzsér mellett Zs. Nagy Lajos, a költő és Koncsol László, a kritikus. A komáromi éveket Pozsony követte a Komensky Egyetem Bölcsészkara és a Szlovák Írószövetség Magyar Tagozata, ahol az idősebb mesterek: Egri Viktor, Bábi Tibor, Dénes György mellett az ifjú egyetemi hallgató is szót kapott. Majd egy falusi közjáték után — amelynek során az alakuló személyiség a néptanítói pályán próbálgatta a maga erejét — ismét főiskolai évek: a pozsonyi Pedagógiai Főiskola magyar—szlovák tanári szakán. A gömöri falu szülötte most lett igazán városlakó, a növekvő, fejlődő Duna-parti városban és a nemzetiségi irodalom műhelyeiben találta meg a maga helyét és szerepét. A helykeresés persze nem volt egészen gondtalan. Belső válságok, kudarcok és megtorpanások jelezték, hogy a fiatal költő útja milyen kényszerű kanyarokon és kitérőkön át vezet céljához. A versek is jelzik ezeket a belső válságokat, kudarcokat. Jelzik, inkább mégis palástolják; Tőzsér Árpád általában a viharzó indulatokat lecsendesítő bölcs összhang kifejezésére törekedett. Érezhetően a feloldás költője, nem a belső küzdelemé. Maga mondja: „én (...) kezdettől fogva klasszicizáló alkatnak éreztem magamat, aki a bonyolultat, a zsúfoltat is összefüggéseiben, világos rendszerekben igyekszik felfogni. Ezt a törekvésemet ugyan időről időre eltakarhatták a kitérők, a kísérletek (a prófétadühök, a kárhozottság versei, a metagenezis kultusza stb.), de búvópatakként a legelrugaszkodottabb verseimben is ott van a rendszerteremtés szándéka.” Ezt a szándékot tanulta mestereitől is: Illyés Gyulától vagy a Rimaszombatban dolgozó Veres Jánostól, aki ifjúkori költészetének ösztönzője volt. Első verseskönyve, az 1963-ban megjelent Mogorva csillag is klasszicizáló törekvésekről tanúskodott. A költő az ábrázoló-leíró líra szemléleti és nyelvi hagyományai nyomán mutatta be környezetét, vetett számot a falusi élet átalakulásával és számolt be tapasztalatairól, felismeréseiről. A költői élmény a valóság természetes harmóniájának képzetére épült, ez a képzet bomlott fel az 1967-ben közreadott Kettős űrben című kötet verseiben. A költő befelé fordult, a maga változó személyes világával foglalkozott, ennek feszültségeit vizsgálta. Az emberi személyiség elmagányosodását, elidegenülé-
