Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - JUBILÁNSOK - Pomogáts Béla: Gömörtől Mittel-Európáig (A 65 éves Tőzsér Árpád köszöntése)
A 65 éves Tőzsér Árpád köszöntése sét írta le (Meditáciones dél Quijote), a szülőföld lassú elvesztésének folyamatát tárta fel (Szülőföldtől szülőföldig), az ember és a természet viszonyát próbálta költőileg megfogalmazni (Kőlegelőn). Verseinek uralkodó szólamává vált a kérdezés, a meditáció, különben a modern költészet alaphelyzete ez. Tőzsér annak az embernek a helyzetével vetett számot, aki messze került világképének és gondolkodásának eredeti forrásvidékétől, és új körülményei között nehezen találja meg otthonát, sőt önmagát. „A létezésből kihajolva” próbált tájékozódni (Akiben megtagadtatik), tárgyak és fogalmak között kereste a költészet maradék lehetőségét, mint mondja: „A tárgy válik így fogalommá /s vissza” (Nagybátonyi ősz). A korábbi ábrázoló-leíró, majd kérdező-meditatív kifejezésmódot a személytelen-tárgyias líra szemléleti és nyelvi formái váltották fel. Tőzsér Árpád harmadik verseskönyve, az 1972-es dátumot viselő Érintések mutatja ezt a személytelen és elvonatkoztatott költészetet. A képek hideg objektivitással ábrázolják a valóság töredékeit (Szamarkand\ Bokhara), vagy éppen groteszk ötleteket villantanak fel (Kisrét-puszta, Csallóköz). A versnek már nem a látvány vagy a vallomás ad sugárzást, hanem a gondolat. „Kék a költészet madara megint, / csak most Wittgenstein ágán billeg” — olvassuk a Levél G. A. úrnak Debrecenbe sorai között. A költeményt irónia szövi át (Cím helyett egy Paul Klee kép alá) vagy éppen nosztalgia a szülőföld homályba vesző világa után (Időnként kihuny a város s kigyullad bennünk a falu). Ez az — időnként ironikus hangnemben felhangzó — nosztalgia alighanem új költői fordulópontot jelentett, és mint a későbbi verseskönyvek mutatják, Tőzsér Árpád lírájának egyik meghatározója lett. A pozsonyi költő időközben berendezkedett a városi világban, végleges otthont talált a panelházi lakásban, mára maga is városlakónak érzi magát. Sokat olvas és fordít, tájékozódik a kor bölcseleti és költői gondolatai között, ha teheti, külföldre látogat. Az emberi egyetemességet tekinti olyan normának, amelyhez közéletben és irodalomban egyaránt igazodni kell. S közben — megerősítette azokat a kötelékeket, amelyek szülőföldjéhez és ennek népi hagyományaihoz fűzték. A „nyelvtáj” biztosabb kulturális és közösségi alapjára építi eszméletét és költői terveit: egy nemzeti kisebbség költői történetének fejezetein dolgozik. A modern városban és a változó faluban egyszerre keresi otthonát „Irodalmunk — írja a nemzetiségi, majd tágítva a kört, az egyetemes magyar irodalomról — a változó nyelv-lét-lélek-tájat próbálja az egyetemes létezéssel összerímeltetni, s a világirodalom számára újra meg újra fölfedezi.” Táj és nyelv, lélek és lét felfedezésében vállal feladatot ő maga is. A táj, a nyelv és a lélek felfedezése után indult újabb szellemi felfedező utakra: Adalékok a nyolcadik színhez című — Az ember tragédiája által megihletett költeményben — a történelem értelmén töprengett el, pontosabban a gondolkodó ember és a közönyös történelem viszonyát próbálta kibogozni, majd Történetek Mittel úrról című versciklusában a sajátos közép-európai létről és gondolkodásról kialakított személyes képét és mítoszát fogalmazta meg. A közép-európai létezés és identitás kétségtelenül az elmúlt két évtized egyik legnagyobb szellemi kihívását jelentette, például olyan írók világában,
