Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Gaucsík István: Megmaradt kontinuitás
KÖNYVRŐL KÖNYVRE A mai zsidó identitás problémáját pszichológiai szempontból Pető Katalin közelítette meg. Gyakorló pszichiáterként és pszichoanalitikusként kutatásainak eredményeire támaszkodott (ún. második generációs holokauszt-túlélők- kel foglalkozott). A páciensekkel folytatott beszélgetésekből fény derült azokra az egyéni holokauszt-traumákra, melyek komoly lelki sérüléseket okoztak. Ez abban is megnyilvánulhatott, hogy az illető személy nem akart tudni származásáról, sőt néha meg is tagadta azt. Esetleg öntudatos, vallásos zsidó volt, de családtagjainak pusztulását, hiányát képtelen volt feldolgozni. Az előadásból kiviláglik, hogy a félelem komplexusa kódoltatott az utódokban. Az egyik páciens erre a következőképpen utalt: „ami egyszer megtörtént, megtörténhet megint”. (A sokszor nyílt, vagy latens antiszemitizmus nyugtalanító, potenciális veszélyforrásként most is létezik!) Külön érdeklődéssel olvastam Varga Éva tanulmányát, mely „szűkebb pátriám” történetének feldolgozatlanságára mutatott rá. Demográfiai statisztikák és szociológiai felmérések (mélyinterjúk) hasznosításával majdnem fél évszázadnyi időszakaszban próbálta meg feltérképezni a zsidó—német együttélés vetületeit a történelmi Hont vármegye területén. Szerinte a századfordulóra kialakultak a mikrorégió népei közt a békés együttélés szabályai és formái. A 20. század politikai-hatalmi érdekekből is származó-származtatható negatív előítéletei-tévképzetei és nemzetiségi türelmetlensége, valamint a hétköznapok világát alapjaiban megváltoztató egyéb (adminisztratív és gazdasági) hatások megbontották a „honti coexistencia” hagyományos kereteit, illetve fellazították, megbolygatták tartalmát. A továbbiakban a megyebeli zsidóság és németség fő társadalomtörténeti, demográfiai jellemzőit mutatta be. A zsidóság (kis)városlakó etnikum lévén, főleg Ipolyságon, Korponán, Selmec- és Bélabányán, valamint Szobon koncentrálódott. Kutatásai során a zsidókról alkotott „vélekedéseket, megítéléseket” is gyűjtötte. A zsidó polgár egyrészt az elkülönülő másság jelképeként (Letkés), másrészt a szellemi-gazdasági aktivitás hordozójaként (Vámosmikola) élt a községek magyarjainak értékelésében. Kár, hogy nem szentelt figyelmet a honti zsidóság történeti fejlődésének. Ugyanakkor nagyon nehéz feladatot vállalt volna fel, mert a regionális kutatások ennek a témakörnek nem szenteltek figyelmet. Sajnos hiányoznak olyan forrásfeldolgozások, szakmunkák, melyek például a zsidók újkori bevándorlását, hitközségeik kialakulását, a megyei felekezeti vitákat vagy emancipálódásukat tűzték volna ki a kutatás tárgyának. A honti németek településrendszerének „egyik jellegzetes típusának” tekintette a bányászfalvakat, de körülhatárolt tipológiai besorolásukra és jellemzésükre nem vállalkozott. Megállapítása szerint három településen a német etnikum többséget alkotott, míg „a többi település német lakosai ekkorra már az asszimiláció útjára léptek.” (16. o.) Valószínűleg az észak-honti bányászvárosokra (is) gondolt. Tudomásom szerint eddig még senki sem tárta fel Selmec- és Bélabánya, ill. Bakabánya németjeinek asszimilálódását (pl. mennyire, miért, milyen okoknál fogva „hajlott” a Selmecbányái német polgár a szlovákság vagy a magyarság felé?). Ezen folyamat lefolyását, illetve fő helyi jellegzetességeit
