Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Gaucsík István: Megmaradt kontinuitás
KÖNYVRŐL KÖNYVRE szakmunkák ez idáig nem világították meg. A szerző nem hivatkozik sem az általa feltárt forrásokra (esetleg statisztikai anyagra), sem más kutató megállapításaira, így állítását bizonytalannak érezzük. Érdekes módon a 19. század második felének lokális gazdasági változásainak (közvetett vagy közvetlen) hatásait összekapcsolja a kultúra- és nyelvváltás folyamatával: „A bányák kimerülése folytán a bányavárosok és -telepek, valamint az itt lakók elvesztették korábbi privilégiumaikat és megélhetési forrásaikat. így kénytelenek voltak a mezőgazdasági termelésre áttérni. Ez erősítette az akkulturáció és a nyelvi asszimiláció folyamatát, ami azután az 1900-as évekre gyakran identitásváltáshoz is vezetett.” (16. o.) A problémakör összetettségét szem előtt tartva szerintem előbb érdemes az egyes településeket egymástól elhatárolni, majd összehasonlítani. (A következőkben célunk röviden rámutatni a differenciálás fontosságára). Nagybörzsöny lelőhelyei már az újkor elején kimerültek, így a vizsgálatból eleve kiesik. A selmeci bányászattal kapcsolatban tény, hogy azt a magyar állam veszteségessége ellenére egészen az 1918-as hatalomváltásig fenntartotta, sőt a kiegyezés után komoly beruházásokkal próbált javítani a helyzetén [1. Borovszky Samu (szerk.): Hont vármegye és Selmecbánya sz. kir. város, Bp., é.n., 163-164. p., ill. a bányászatra uo. 155-195.p l. A szerző azon hipotézise, hogy a „fölös munkaerő” a mezőgazdaságba áramlott, konkrét statisztikai adatok feldolgozása nélkül diszkutabilis. Az 1907-es adatok tükrében például a bányászatban és a kohászatban 10 945 személy dolgozott, ez az 1901—1905-ös évek átlagában összesen 10 893 munkás volt. Ebből kellene kirostálni Selmecbányát, mert a szám a besztercebányai bányakapitányságban dolgozókat jelöli (vö. A M. Kir. Kormány 1907. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló Jelentés és Statisztikai Évkönyv, Bp., 1909, 140. és 141. p.). Természetesen a bányászatra vonatkozó megfelelő adatokat a századelő selmeci vonatkozású mezőgazdasági statisztikáinak mutatóival kell összevetni, melyek a mezőgazdasági munkások számát is közölték. Hogy ez a feltételezett „agráreltolódás” erősítette-e a németség asszimilálódását, erősen kétlem. A fentiekben hiányolt megkülönböztetés módszerét azonban használja, mikor Nagybörzsöny és Nagymaros, illetve Zebegény németségét hasonlítja össze. Az identitás kérdését vizsgálva a németekét kettős alapúnak, a zsidókét összetettebbnek („a kettős kötődés különböző formái”) látta. A lakosság számát — és nemzetiségi megoszlását — az 1910. évi népszámlálási adatok alapján vizsgálta. Eszerint a két nép a megye területén nyolc közös helyen élt együtt. A legnagyobb arányszámuk Selmecbányán (németek és zsidók 3%) volt. Három településen a németek a többséget alkották, a zsidók 1-2%-ot tettek ki. A zsidóság legnépesebb közösségei Korponán, Selmecen, Báton, Nagymaroson, Szobon és Ipolyságon voltak találhatók. Emellett sajátos multietnicitás jellemezte a megyét. A magyarok, szlovákok, németek, zsidók mellett örmények, bolgárok és cigányok tarkították és gazdagították az etnikai mozaikot. Az impériumváltás — sajnos mind a mai napig negatívan ható — következményeit pregnánsan fogalmazta meg: „Az államhatárok új meghúzása
