Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - TUDOMÁNY - Baranyai Szilvia: József Attila kései költészete — különös tekintettel a pszichoanalitikus narratívumra (tanulmány)
József Attila kései költészete Ennek legmegrázóbb példája a Ki-be ugrál... című, tercinákba foglalt költemény. Döbbenetes nyíltsággal, tudatossággal adja közre a saját, megbomlott egyéniségének állapotáról számottevő kórleletet. Úgy ír magáról, Énjéről, mint ami csak a múltban volt. S mialatt leszámol önmagával, teremt is közben. Igaz, nem egy újabb Én-t — hiszen a költő maga mondta, hogy ő nem azonos verseivel —, de alkotott egy újabb formás remekművet, így végül megintcsak az értelem győzedelmeskedett a betegség fölött. Míg e versről elmondható, hogy tárgyilagos, majdhogynem „fegyelmezett” hangvételű, addig a néhány hónappal később íródott Bukj föl az árból című már jóval magasabb hőfokú, kétségbeesett megnyilatkozása az Én-nek. Ebben József Attila eddigi sok-sok kínja gyülemlik föl és jut keserű kifejezésre. Itt már könyörögve fordul Istenhez, nem elutasítóan, mint annak idején A bűnben (...) az önmagából áradó pusztulás ellen hívja e pusztulás áldozataként sodródó Istent (...) így tehát már az első versszak a bizonytalanság érzetét kelti, az áradat elmossa az „én” és az objektív, külső világ megérzésének határait — s ehhez a bizonytalanságérzéshez a feltartóztathatatlan sodrás, a semmibe hullás égető feszültsége is társul.”5 Most már hívja Istent, mintegy megteremti, előteremti tudatából, ahol már jelen volt eddig is, de csak most van rá igazán szüksége. A porból kiált hozzá, embertelen szenvedések között, ahonnan nem bír egymaga kivergődni. Megjelenik a lélekanalízis keltette összes motívum: a tudattalan mélységből való „fölbukás”, a szívben leledző rejtett kínokkal való szembesülés, a bűntelen bűnösség, a gyermekiét, verés. S ott van a „játék”, az egyedüllét, a kés (mint József Attila számára fontos kép). Az „én” isteni hatalmúvá nő, már minden emberin, nem csak saját határain, túlemelkedik.6 A költő végül a hiánnyal néz farkasszemet; azzal az emberarcú Istennel, aki tulajdonképpen nincs is jelen, s talán nem is elérhető. József Attilának ez az egyedülléte a kozmikus magány, amelynek fogalomkörében az embertelenség az embernélküliséget jelenti. Itt kell szólni a költő „hiányérzetéről”, mint kései lírájának egyik fontos motívumáról. Ekkortájt válnak kulcsszóvá nála a nem, nincs; hiába szavak. Hiánya minden egykor megvolt dolog nemlétét, s legfőképp édesanyjáét jelenti. Költészetében ez folyamatosan alakul ki, tágul, s végül űrré formálódik; hiszen az édesanyjáról maradt emlékei poézisében eleitől fogva kísértenek — különböző formában és intenzitással. 1934-től s ezután folyamatosan egyre erőteljesebb e hiány megjelenítése, nyilván a pszichoanalízis során feltörő élmények hatására. A legkorábbi gyermekkorba, a csecsemőlétbe vezet vissza az 1934-es Iszonyat; amely a pszichoanalitikus narratívum közé tartozik. József Attila páratlan pontossággal és egy pszichológus szakszerűségével ad elemzést a hétéves gyermek (azaz nővére) leikéről, érzéseiről, amelyet a kis testvérre való felügyelés nyűge, a düh és bosszúvágy határoz meg; illetve a csecsemő fizikai reakcióiról, a kínszenvedésről, amely nővére kegyetlenkedéséből fakadt. A konfliktust előidéző helyzet itt még nem az anya nem-léte, hanem a nem-jelenlevése. A távolléte az, ami miatt a gyermeknek szenvednie kell. Ugyanez év termése az Anya, Mama, A fán levelek... E versekben még nem érződik a hiányérzés keltette düh, agresszió. A legtöbb, amit a költő „megenged” magának, hogy édesanyja személyét mint őrültet tárja elénk
