Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Cselényi László: Az Új Symposion nemzedéke Szemelvények
KORTÁRS MAGYAR IRODALOM Tolnai Ottó: Vidéki Orfeusz I A jugoszláviai magyar irodalom, mint köztudott, a hatvanas években szökkent virágba s érte el az egyetemes magyar literatúra színvonalát. Mi több, pillanatnyi helyzetelőnyre is szert tett az avantgardista vívmányok hasznosítása és továbbfejlesztése terén. E virágzás zászlóvivői, ez is közismert, az ún. Új Symposion-nemzedék tagjai voltak. Pelyhedző állú, 20-22 éves tinédzserek vezették el, ahogy már ez lenni szokott, a vajdasági s az egyetemes magyar irodalmat a korszerűség újabb fordulójáig. Az Új Symposion nemzedéke mára klasszikussá vált és — megfáradt. Ma már korántsem jelent olyan izgalmat egy-egy új vajdasági könyv megjelenése, mint 20-30 évvel ezelőtt. Vonatkozik ez a nemzedék motorjára, Tolnai Ottóra is. Tolnai nem jutott el a szintézishez, noha hírlik, hogy drámája, a Végeladás, ilyesmi akar lenni. Mindenesetre a lírában (Tolnai, gondolom, költőnek tartja magát elsősorban) sem a demonstratíve „rekapitulációnak” nevezett Versek sem a Világpor nem nevezhető összefoglalásnak. Igazságtalanok lennénk persze, ha ezt egyértelműen elmarasztalásként írnánk a szerző számlájára. Mert valószínű, hogy Tolnai (legalábbis a lírában) egyáltalán nem is törekszik erre, nem is akar kiteljesedni, klasszikussá, önmaga szobrává merevedni. A lírát ő (ő is) elsősorban a kísérletezés műfajának minősíti, s az ebben kikísérletezett módszer tanulságait hasznosítja majd másutt (mondjuk, a drámában). A Világpor mottóként Keszi Imrét idézi, annak Bartókkal való beszélgetését: „Hát hogyan lehet ma komponálni, tanár úr, kérdeztem a cipőmre nézve. — Sehogy — felelte kurtán. — De azért az ember dolgozik.” Az olyan tudatos alkotó, mint amilyen Tolnai, nem véletlenül választ mottót magának. Ez a „Sehogy, de azért az ember dolgozik”pontosan rávilágít a szerző problematikájára. Tolnainál régóta érezzük már ezt a „sehogy, de” Muszáj-Her- kulességet, s csak irigyelni tudjuk szívósságát. Mert azért a rengeteg „de” szöveg közt mindig akad egy-egy remekbe sikerült kép, sor, versrészlet vagy akár teljes vers is. Mint itt az „éjfélkor és ötkor” kezdetű hosszú monológ, amely annak ellenére, hogy ugyancsak az „Ulysses” Molly-monológjából bújt ki, megrendítő szöveg. A képek között meg ilyen mazsola feledteti a sok üresjáratot: „kétfelől fúrtuk a levegőt / s mint szindbád a csontból a velőt / kiütöttük a nemlétezőt”. Tolnai Ottó hát, annak ellenére, hogy lírai szintézisére még mindig várnunk kell (aligha véletlen, hogy máig nem adott ki gyűjteményes kötetet!), megint érdekes, fölfigyeltető verseskönyvet tett az asztalunkra. II „azért írom neked ezt a verset / mert úgysem tudod elolvasni / mert különben sem érdekelnek / a versek / ... félek a vers szélétől /félek a vers végétől/... bele akarok fulladni minden versbe”. A jugoszláviai magyar irodalom „fenegyereke”, Tolnai Ottó immár jó 30 esztendeje vetette papírra ezeket a sorokat nevezetes Doreen 2 (ars poetica
