Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - A HETVENÉVES SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „A műfaj szerelmese lettem...” Beszélgetés Szeberényi Zoltánnal
A hetvenéves Szeberényi Zoltán köszöntése nek vettem, megírtam. így kezdődött. Ezt követően szorgos figyelője lettem a hazai magyar irodalomnak. Sokan lebecsülik az egyetemes magyar irodalomnak ezt a régióját, különösen a vele foglalkozókat. Én nem szégyellem, hogy szinte az egész kritikusi-iro- dalomtörténészi és irodalomnépszerűsítői tevékenységem erre a területre korlátozódik. Bölcsészdoktori, kandidátusi, docensi értekezéseimet is ebből a témakörből írtam. Ez irányú ismereteimet tükrözi az a fél tucat könyv is, amelyet az elmúlt évtizedekben publikáltam. * Nemigen vallottal eddig arról, milyen késztetések alapján lettél irodalomkritikus, irodalomtörténész? Kik voltak a példaképeid és kik a kedvenc íróid? — Nem készültem kritikusnak, tájékozott, önálló véleménnyel bíró olvasó akartam lenni. Behozhatatlan késéssel, harmincadik életévemen túl, nyitrai tanárkodásom elején kezdtem alaposabban tájékozódni ezen a téren. Nem volt könnyű. A tanszék, ahol életem nagyobbik felét eltöltöttem, kezdetben szegényes könyvtárral rendelkezett. A fontosabb újkeletű forrásokat magunknak kellett beszerezni. Eleinte Fábry és Turczel írásait olvastam, majd Komlós Aladár, Forbáth Imre, Szalatnai Rezső és a kor kiemelkedő anyaországi irodalmárai: Bóka László, Sőtér István, Nagy Péter, Barta János és a többiek következtek. Németh László hatása sokáig fogva tartott, csodáltam világos okfejtését, metsző okosságát, félelmetes tájékozottságát. A saját korlátai között vergődő zsenit láttam benne. Kedvenc íróim-költőim felsorolását meg sem kísérelem. Kezdettől fogva a huszadik század magyar irodalmának történetét tanítottam, ehhez hatalmas anyagon kellett átrágni magamat. Kemény, fárasztó, de gyönyörű, s főként tanulságos munka volt. Csodálatos alkotói egyéniségekkel és teljesítményekkel találkoztam, egy-két név említésével csak eltérnék a valóságtól, a hosszú listát pedig kétkedésnek vennéd. Viszont érdekes változást észlelek magamon: nyugdíjas korom óta. Mióta nem tanítok, kutatásaim anyagán kívül szinte kizárólag naplókat, életrajzi feljegyzéseket olvasok, egyéb szépirodalmat alig. * Magányában, nyomorában szegény Csokonai kesergett úgy, hogy „az is bolond, aki poéta lesz Magyarországon”. Hogy van ez a kritikusok esetében, mondjuk, kisebbségi sorsban? — Csokonai — szegény — nem sejtette, mit jelent kritikusnak lenni kisebbségi körülmények között. Méltán megérdemli az általa alkalmazott minősítést, aki megpróbálja. Kevés áldatlanabb és hálátlanabb tevékenység lehet ennél az irodalom berkeiben. Nincs fogalmam, hogy hány kritikát írtam életemben, biztosan kevesebbet, mint amennyit illett volna, de a négy évtized alatt mégis összegyűlt néhány kötetre való. A szakmai nyilvánosság előtt jórészt mégis ismeretlen a kritikai tevékenységem, mert leginkább személyes felkérésre, napilapokba írtam kritikai munkáimat, amit a rangosabb bibliográfiák nem jegyeznek. Azt már nem is említem, hogy erős kétségeim vannak afelől: volt-e egyáltalán valamilyen foganatjuk. Derűsebb óráimban azzal áltatom magam, hogy talán az olvasók tájékoz
