Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - A HETVENÉVES SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „A műfaj szerelmese lettem...” Beszélgetés Szeberényi Zoltánnal
A hetvenéves Szeberényi Zoltán köszöntése becsültem. Kor- és sorstársaimmal minden szabad percünket a Vág-Dunán töltöttük, az őserdőt, a prérit, a végtelen tengereket jelentette számunkra. Inkább a fiziológiai, mint a betűéhség vetett haza bennünket késő este, holtfáradtan, olvasásra már alkalmatlanul. Életem első évtizedében többnyire közvetett irodalmi hatások értek, nem olvasmány-, hanem könyvélményeket őriz emlékezetem. Környezetemben csak az anyám volt olvasó. A rajongók fajtájából. Számára csak egyetlen író létezett: Jókai. Mindent elolvasott tőle, amihez csak hozzájutott. Gyakran mesélt élményeiről. így a Jókai-hősöket és sorsukat jól ismertem. Tízéves lehettem, amikor döntő fordulat állt be olvasóvá fejlődésemben. Kezembe került Defoe Robinson Crusoe című regényének az ifjúság számára átdolgozott, színes ábrákkal, rajzokkal bőségesen illusztrált változata, címlapján a szimbólummá emelkedett, kecskebőrruhába öltözött marcona emberalakkal. Hosszú évekre kiható találkozás volt ez. A regénycselekmény eseményei, fordulatai összecsengtek a prepubertáskor belső késztetéseivel, a kaland- és az utazási vággyal, a fantasztikum és az egzotikum iránti vonzódással, az erő, a bátorság és leleményesség feltétlen csodálatával. A műfaj szerelmese lettem, hosszú évekig robinzonádokra, kaland- és utazási regényekre vadásztam, kevés kerülhette el mohó érdeklődésemet. Talán ennek köszönhető, hogy aránylag későn váltam módszeres olvasóvá, a tudatosság fokára pedig jószerivel csupán a felnőttség küszöbén túl jutottam el. A főiskolai évek alatt fedeztem fel — tanáraim: Sas Andor és Turczel Lajos hatására —, hogy az igazi irodalomban a kalandon, az egzotikumon, az izgalmakon kívül más értékek és érdekességek is fellelhetők. Olvasói fejlődésem, irodalmi-művelődési kibontakozásom elkerülhetetlen fordulata volt ez, a tudatos és rendszeres, az értő és reflexív olvasás első fokozata, amely azonban örökre elhalványította bennem a kalandregények olvasásának felhőtlen gyönyörűségét. * Ha nem tévedek, irodalomkritikusi pályádat egy regényről írt recenzióval (Margita Figuli: Három pejló, 1961) kezdted. Utána a főiskolai jegyzetek sora (társszerzős szereposztásban) következett. A vállalkozás „nagyságát” bizonyítja, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalmi témán kívül a bevezetés az irodalomtudományba és egy, a régi magyar irodalomat taglaló jegyzet is szerepelt köztük. Ezek az évek a „gyürkőzés” esztendejei voltak? — Az a kevésszámú forrás, amelyben munkásságomról szó esik, kritikusként, irodalomtörténészként emleget. Elsősorban irodalompedagógus vagyok, aki inkább hivatalból mint hivatásból irodalomtörténeti és kritikusi feladatokat is vállalt. Tanári pályám első éveit abban a tudatban éltem, hogy csupán olvasni és tanítani fogom az irodalmat. Az égi hatalmak azonban másként határoztak. Nyitrára, a ma Konstantin Egyetemnek nevezett intézménybe kerülve aztán hosszú időre kénytelen voltam felcserélni a spontán olvasás gyönyörűségét az irodalomtanár kötelező tájékozódásával, a kritikus mérlegelő-értékelő kíváncsiságával, az irodalomtörténész rendszerező, adatbogarászó szenvedélyével. Már Nyitrán, de még a kezdet kezdetén történt, hogy a posta hozott egy könyvet, Margita Figulinak az általad említett regényét. Dobos László küldte, hogy írjak róla recenziót az Irodalmi Szemlébe. Megtiszteltetés
