Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - A HETVENÉVES SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „A műfaj szerelmese lettem...” Beszélgetés Szeberényi Zoltánnal
A hetvenéves Szeberényi Zoltán köszöntése álmot ígér társaságában. Végül, de nem utolsó sorban Veres János és Török Elemér talán nem harsány, de sajátos — gömöri és bodrogközi — színekkel és ízekkel, meleg emberi érzelmekkel gazdagította líránkat. Fájdalmas, de megmásíthatatlan valóság, hogy Veres János nem érhette meg ezt a pillanatot. Élete végéig tevékeny részese volt annak a munkának, amit a „harmincas” évjáratúak irodalmunkban létrehoztak. Végül még annyit ehhez a kérdéshez: köztudott, hogy az életkor nem minősítheti az embert, csupán a tettei, csak arra lehetünk büszkék, amit megalkottunk. Nincs benne semmi érdemem, mégis dagad a keblem — gondolom, a kortársaimé is —, hogy a Hold-járó nemzedék tagja lehetek. A huszadik század legnagyobb horderejű tettét elsőként végrehajtó Apolló 11 utasai mindhárman 1930-ban születtek. * Rejtelmesen kezdődött irodalmi pályafutásod. A „fényes szellők” idején hajógyári ifjúmunkásként dolgoztál, s esti tagozaton végezted el a kassai gépipari technikumot. A kényszer vitt a műszaki életforma felé, vagy a kalandvágy, netán a körülmények kényszere? — Ebben sok minden közrejátszott, leginkább a történelem. Nemzedékem tagjainak a háború alaposan megzavarta, a rákövetkező „béke” pedig szinte berekesztette iskolai művelődését. A magyar iskolák megszűntével továbbtanulásra nem gondolhattam. Jobb híján kitanultam apám mesterségét. Műhelyét akkor hagytam ott, mikor a nagyhírű kassai gépipari technikum hajóépítésre szakosított esti tagozatot nyitott szülővárosomban, Komáromban. Tanáraink — többnyire hajógyári mérnökök — a képzés hatékonysága érdekében betereltek bennünket az akkoriban hatalmas iramban fejlődő hajógyárba. 1950—1953 között különböző helyeken és beosztásban, legtovább a tervező részlegen lábatlankodtam a mesterségesen felduzzasztott, több ezer dolgozót alkalmazó üzemben. A gyárban töltött évek arról győztek meg, hogy a hajógyártást, s egyáltalán a műszaki gondolkodást nem nekem találták ki. Hátat fordítottam tehát a műszaki pályának, s technikumi érettségivel magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem az akkoriban megnyíló pozsonyi egyetemi fokú Pedagógiai Főiskolán. Döntésemet az irodalom, a könyvek iránti ösztönös, bár későn kibontakozó, de annál mohóbb olvasói vonzalmam befolyásolhatta. A felvételin Sas Andor, Mayer Imre és a velem csaknem egykorú Csanda Sándor faggatott valamiről, amiről halvány sejtelmeim sem voltak. A technikum esti tagozatán nem vették komolyan a humán tárgyakat. Nyelvtanóránk alig volt, a három év alatt Arany János és Vörösmarty Mihály költeményeit olvasgattuk nagy élvezettel. A legnagyobb meglepetésemre mégis felvettek. Talán a „termelésből jött népi értelmiségi” státusa feledtette velük döbbenetes tájékozatlanságomat. így lettem főiskolai hallgató, majd magyar tanár. * Mikor kezdted érezni, hogy valami mocorog benned, irodalmi ambícióid mikor ébredeztek? — Őszintén be kell vallanom, hogy ilyen irányú „mocorgást” sokáig nem éreztem magamban. Aránylag későn kerültem az olvasás bűvöletébe. Eleinte a folyót, az árterület háborítatlan tenyészetét, a felhőtlen hancúrozást, a sportszerű játékokat, az erő- és ügyességpróbákat stb. a könyveknél többre
