Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - A HETVENÉVES SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „A műfaj szerelmese lettem...” Beszélgetés Szeberényi Zoltánnal
biztatnám Szeberényi Zoltánt; folyóirat-szerkesztőként pedig harapófogóval is kihúznék belőle egy mélyinterjúnyi terjedelmű, közösségi sorsunkkal sok ponton érintkező vallomásos önportrét. Isten ne hagyjon — szellemileg ne! — nyugodtan, Zoltán! Mert, aki dolgozik, az él. Hetvenen túl is, egészségben. Mert, aki ír, olyan felelősséggel, mint Te, az önmaga sorstól adott formátumát „növi tele”, tölti ki, beteljesítve egyúttal küldetéséi — közössége, a szlovákiai magyar literatúra író- és olvasótábora javára. Zalabai Zsigmond A hetvenéves Szeberényi Zoltán köszöntése „A műfaj szerelmese lettem...” Beszélgetés Szeberényi Zoltánnal * Mérföldkőhöz értél, hetven év nagy idő, még akkor is, ha állítólag növekszik az átlagéletkor. Igaz, a férfiakra — állítólag — ez nem vonatkozik. Hogyan érzed magad hetvenévesen? — Nem érzek semmi felemelőt. Attól sem repesek különösebben, hogy két évvel túlhaladtam a közép-európai posztkommunista államok férfiainak átlagos életkorát. Biztatónak érzem viszont, hogy kisebb-nagyobb problémákat leszámítva egyelőre tűrhető az egészségi állapotom. Azt pedig beletörődéssel veszem tudomásul, hogy a nyolcadik évtized már olyan alagút, amelynek nem biztos, hogy van másik vége, az utas könnyen bent rekedhet az örök sötétségben. Születésünk időpontja független tőlünk, a kor nem érdem, az öregség nem szégyen, csak kellemetlen. Vigasztaló azonban számomra, sőt örömmel tölt el, hogy a szlovákiai magyar irodalom és kulturális élet olyan egyéniségeivel osztozhatom ebben a kellemetlenségben, mint Dobos László, Duba Gyula, Fonod Zoltán, Török Elemér és mások. Súlyos kataklizmák, egyéni és közösségi tragédiák, meghurcoltatások után, egy ellentmondásos, reményekkel és csüggedéssel teli korban tűntek fel irodalmunkban, vállalva az alapozás, az újraindítás hálátlan szerepét. A bibliográfiák tanúsága szerint Török Elemér, Szűcs Béla, Dobos László 1951-ben, Veres János 1952-ben, Duba Gyula 1954-ben, Fonod Zoltán valamivel későbben, 1957-ben közölte első műveit. Szűcs Bélát kivéve mindannyian a pályán maradtak, s ma már nem kétséges: életművük szervesen beépült irodalmunk és szellemi kultúránk értékrendszerébe. Korántsem egyforma súlyú és terjedelmű munkásságot fejtettek ki, de azt biztosan elmondhatjuk, hogy ha valaki egyszer felméri a harmadvirágzás irodalmának történetét, nem mellőzheti a most hetvenéves írók műveit. Irodalomkritikánk nem értékelhető Dobos és Fonod munkássága nélkül; esszé- és tanulmányirodalmunk Dobos, Duba és Fonod írásait mellőzve. Duba és Dobos szépprózája, főként regényei az egyetemes magyar irodalom számon tartott értékei. A Vajúdó parasztvilágot méltán emlegetik az Anyám könnyű