Irodalmi Szemle, 2000

2000/7-8 - A HETVENÉVES SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „A műfaj szerelmese lettem...” Beszélgetés Szeberényi Zoltánnal

biztatnám Szeberényi Zoltánt; folyóirat-szerkesztőként pedig harapófogóval is kihúznék belőle egy mélyinterjúnyi terjedelmű, közösségi sorsunkkal sok ponton érintkező vallomásos önportrét. Isten ne hagyjon — szellemileg ne! — nyugodtan, Zoltán! Mert, aki dolgozik, az él. Hetvenen túl is, egészségben. Mert, aki ír, olyan felelősséggel, mint Te, az önmaga sorstól adott formátumát „növi tele”, tölti ki, beteljesítve egyúttal küldetéséi — közössége, a szlovákiai magyar literatúra író- és olvasótábora javára. Zalabai Zsigmond A hetvenéves Szeberényi Zoltán köszöntése „A műfaj szerelmese lettem...” Beszélgetés Szeberényi Zoltánnal * Mérföldkőhöz értél, hetven év nagy idő, még akkor is, ha állítólag növekszik az átlagéletkor. Igaz, a férfiakra — állítólag — ez nem vonatkozik. Hogyan érzed magad hetvenévesen? — Nem érzek semmi felemelőt. Attól sem repesek különösebben, hogy két évvel túlhaladtam a közép-európai posztkommunista államok férfiainak átlagos életkorát. Biztatónak érzem viszont, hogy kisebb-nagyobb problémákat leszámítva egyelőre tűrhető az egészségi állapotom. Azt pedig beletörődéssel veszem tudomásul, hogy a nyolcadik évtized már olyan alagút, amelynek nem biztos, hogy van másik vége, az utas könnyen bent rekedhet az örök sötétségben. Születésünk időpontja független tőlünk, a kor nem érdem, az öregség nem szégyen, csak kellemetlen. Vigasztaló azonban számomra, sőt örömmel tölt el, hogy a szlovákiai magyar irodalom és kulturális élet olyan egyéniségeivel osztozhatom ebben a kellemetlenségben, mint Dobos László, Duba Gyula, Fonod Zoltán, Török Elemér és mások. Súlyos kataklizmák, egyéni és közösségi tragédiák, meghurcoltatások után, egy ellentmondásos, remények­kel és csüggedéssel teli korban tűntek fel irodalmunkban, vállalva az alapozás, az újraindítás hálátlan szerepét. A bibliográfiák tanúsága szerint Török Elemér, Szűcs Béla, Dobos László 1951-ben, Veres János 1952-ben, Duba Gyula 1954-ben, Fonod Zoltán valamivel későbben, 1957-ben közölte első műveit. Szűcs Bélát kivéve mindannyian a pályán maradtak, s ma már nem kétséges: életművük szervesen beépült irodalmunk és szellemi kultúránk értékrendszerébe. Korántsem egyforma súlyú és terjedelmű munkásságot fejtettek ki, de azt biztosan elmondhatjuk, hogy ha valaki egyszer felméri a harmadvirágzás irodalmának történetét, nem mellőzheti a most hetvenéves írók műveit. Irodalomkritikánk nem értékelhető Dobos és Fonod munkássága nélkül; esszé- és tanulmányirodalmunk Dobos, Duba és Fonod írásait mellőzve. Duba és Dobos szépprózája, főként regényei az egyetemes magyar irodalom számon tartott értékei. A Vajúdó parasztvilágot méltán emlegetik az Anyám könnyű

Next

/
Oldalképek
Tartalom