Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - A HETVENÉVES SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE - Zalabai Zsigmond: Krétarajz a portréfestőről avagy A szolid/szelíd humanizáló (portré)
A hetvenéves Szeberényi Zoltán köszöntése többrendbéli modernizálódási hullámnak az eredményeképpen új arcokkal és új, másfajta értékképző irányokkal is gazdagodott. Aki a portrék szűkre szabott parcelláin belül hitelesen, sokszempontúan tudja érzékeltetni Tőzsér Árpád és Dobos László, Cselényi László és Gál Sándor s mások fejlődésképét, attól nem meglepő, hogy a kismonográfia kínálta mozgástérben imponáló magabiztossággal oldja meg feladatát. A Duba Gyuláról (1997) és az Ozsvald Árpádról (2000) írott Szeberényi-kismonográfiák a műfaj klasszikus ismérveket magukon hordó darabjainak számítanak. Világos, lendületes esszéstílusban tesznek eleget vállalt feladatuknak. Arányos szerkezeti felépítés, tömörítő-blokkosító téma- és motívumbemutatás, karakterisztika és fejlődésrajz, magabiztos értékkiemelő és szükség esetén megfontolt bíráló hangvétel jellemzi mindkét kötetet, méltó megnyilvánulásai irodalmunk kritikai öntudatának. E tágabb szerzői mozgáslehetőséget kínáló kismonográfia kapcsán eljátszik az ember a gondolattal, mivé kerekedhettek volna a Magyar irodalom Szlovákiában (1945—1999) még oly jól sikerült, még oly plasztikus portrédarabjai is, ha kritikusunk előtt nagyobb kifutópálya és tágasabb röppálya áll. Szeberényi Zoltán — említettem már — gyakran hívja fel a figyelmet még elvégzendő feladatokra. Hadd hívjam föl — a Duba- és Ozsvald-kismonográ- fia értékeitől motiváltán — egy-két feladatra a figyelmét én is. Portrékönyve az Arcok és müvek (Csemadok KB, 1988) kétszer is átdolgozott, folyamatosan bővített változataiból nőtte ki magát fajsúlyos kötetté. Ha én volnék az AB ART igazgatója, születésnapi meglepetésként — bár a portrékönyv első kötetén is alig száradt meg a nyomdafesték — Szeberényi Zoltán kezébe nyomnék egy megbízólevelet, arra ösztönözve őt, hogy arcképcsarnokának írja meg — terjedelemben értelemszerűen jóval kisebb, afféle „nagyesszé”-sze- rű, de fontosságban azonos fajsúlyú, önszemléletünk szempontjából nélkülözhetetlen — folytatását is, középpontjában irodalmunk diakrón-történeti fejlődésrajzával; háttérben, viszonyítási pontként a magyar irodalom egyetemességének mindenkori szinkron szempontjaival. E „pótkötetnek” — mert, Németh László kérdését kissé módosítva: mi reprezentálhat jobban egy nemzetet/nemzetrészt, mint a szépirodalom? — én a Magyar szépirodalom Szlovákiában (1945—1999). A fősodor és annak természetrajza címet adnám. A szépirodalomra való elsődleges koncentrálás lehetővé tenné a lírikusi-epikusi növéstervek követését, az egyéni és nemzedéki ívpályák értékelését, az egymással rokon téma- és motívumtömbök rendszerezését, a kisebbségi életérzés művészi kifejezéseinek részletezőbb, még több elemzéssel dúsított, még több analízissel alátámasztott feldolgozását — tehát immár a műfaj klasszikus ismérveinek is megfelelő teljes irodalomtörténeti szintézis létrehozását. Egyszemélyes irodalomtörténet? Pomogáts Bélának, Kulcsár Szabó Ernőnek sikerült valami hasonlót létrehoznia. Szeberényi Zoltánnak ne sikerülne? Továbbmenve — és visszakanyarodva két korábbi gondolatmenetemhez —, ha a Nap Kiadó vezetője lennék, újabb kismonográfiák megírására
