Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - A HETVENÉVES SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE - Zalabai Zsigmond: Krétarajz a portréfestőről avagy A szolid/szelíd humanizáló (portré)
A hetvenéves Szeberényi Zoltán köszöntése tanszéki szellemi műhely; kritikai szemléletében milyen szerepet játszott, hogy a ma már legendás hírű, újfajta irodalomtudományi szemlélettel fellépő, európai rangú, Anton Popovié és František Miko nevével fémjelzett irodalomelméleti kabinet szomszédságában alakította-csiszolta, gondolta újra a maga kritikusi küldetését, bírálói szereptudatát? Úgy látom, hogy ennek az iskolának — ha közvetlenül: terminológiahasználatban, elemzési módszertanban nem is, de közvetve — az erjesztő hatása frissítőén érvényesült Szeberényi Zoltán munkásságában. A korhoz túlságosan is tapadó kezdeti „jelenségtanulmányok” után — mint amilyen a két háború közötti antifasiszta líránkról vagy a Híd nevű írói csoportosulásról és kiadóról írott tanulmánya, vagy az eszme- és szellemtörténeti vonatkozásokban rendkívül telített Győry-költészet monografikus taglalása — Szeberényi Zoltán munkássága látványosnak ugyan nem látványos, terminológiáját radikálisan nem változtató, de annál következetesebb elmozdulást mutat a művek poetikaibb, artisztikum- és esztétikumköz- pontúbb befogadása és minősítése felé. A hazai, de a magyarországi kritika által is elismeréssel fogadott Győry-monográfia (1972) kapcsán alighanem e nyitrai irodalomelméleti iskola — továbbá az irodalomelmélet és a 20. századi, sokágú és polifon magyar irodalom oktatásában csiszolt interpretációs tapasztalat — késztette őt arra, hogy felülvizsgálja a túlságosan is a historizmus által determinált nézeteit, így próbálván választ adni Kiss Gy. Csabának a Tiszatájban (1973/6) közölt észrevételére, amelyben a recenzus leszögezi: Szeberényinek, minden érdeme mellett „Csupán azt nem sikerült (...) pontosan érzékeltetnie, hogy a Győry-mű mintegy adott kor és egy sajátos helyzet adott produktuma mit jelent ma az egyetemes magyar irodalom számára...”. Szeberényi rendkívül rokonszenves önkorrekciós-megújuló hajlamával szorosan összefügghet az a tény is, hogy — Turczel Lajos elvárásának ellentmondva, istennek hála: mai irodalmunk javára! — fokozatosan elhallgatott műhelyében a múlt irodalomtörténésze, ugyanakkor, példamutató gondossággal szerkesztett antológiák révén, előtérbe lépett, méghozzá szemléletet módosító erővel, a félmúlt, a jelen, tehát a harmadvirágzás kritikusa- történésze. E rendbéli törekvéseit a Mű és érték A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve (1976), valamint a Hagyomány és megújulás. Csehszlovákiai magyar esszéírók 1948—1988 című impozáns méretű szerkesztett munkáit jelzik, de ide, kritikánk és irodalmunk egymáshoz viszonyuló pontjainak a tisztázásához vezetnek el az olyan tanulmányai is, mint az Arcok törekvések kritikai irodalmunkban vagy a Művek, eredmények. Megítélésem szerint ezekben az írásokban Szeberényi nemcsak kritikánk vonulatával, hanem önmagával is szembesült, szellemtörténeti ihletésű kommentáló módszere mellé fölsorakoztak azok az ismérvek is, poétikaiak és esztétikaiak, amelyek a műalkotásokban — anélkül, hogy a történeti beágyazottságot felfüggesztenék — a kortól független emberi-nembeli lényeg megnyilvánulását keresik — mint ahogy ezt portréinak és két kismonográfiájának nem egy helyén expressis verbis le is szögezi. Az üzenet és a belőle fakadó „katharzisz” taglalása mellé, az irodalomtudomány mai állásának megfelelően társult, méghozzá a korábbi gyakorlatnál hangsúlyozottabb érvénnyel, a „poieszisz” és az „aiszthe- szisz” elve is.
