Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - A HETVENÉVES SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE - Zalabai Zsigmond: Krétarajz a portréfestőről avagy A szolid/szelíd humanizáló (portré)
A hetvenéves Szeberényi Zoltán köszöntése Gondos filológiai nyomonkövetéssel már a Visszhang és reflexió című 1986-ban megjelent Szeberényi-könyv két — múltfeltáró, illetőleg a harmadvirágzás irodalmára irányuló — ciklusában tetten érhető ennek a jótékony szemléletváltásnak, modernizálódásnak a ténye. A viszonylag könnyen befogadható, még az alapozó nemzedék líráját képviselő Gyurcsó- és Farkas Jenő-féle költészet értékelésétől kezdve a modern-posztmodern Grendel Lajosig, Vajkai Miklósig tágul Szeberényi Zoltán kritikai akciórádiusza; előlegezve mintegy, eljön az idő, amikor képes lesz, pólusokat egybelátva, szintetizáló módon áttekinteni irodalmunknak az egészét. Irodalmunk és kritikánk... — Szépirodalmunk a maga, hol halványabb, hol kontúrosabb teljesítményeket nyújtó vonulatában: folytonos egész, kritikánkat viszont a folyamatosság hiánya, megszakadása jellemzi. Fábry, Turczel, Csanda, Fonod, Koncsol, Zalabai, Alabán, Lacza Tihamér, Bodnár Gyula, Dusza István... Kritikusok, akiket hol a másféle témapreferencia, hol a pályamódosítás, hol a rendszertelen jelenlét távolított el attól, hogy átfogó módon, folyamatosan, minden irodalmi jelenségre, minden alkotóra kiterjedő érvénnyel gyakorolják a kritikusi hivatást. Elhallgatásukon, irodalmunktól való elfordításukon ugyan enyhített a szépirodalomból érkező esszé- és tanulmányírók (Duba Gyula, Tőzsér Árpád és mások) segítsége, hiányukat azonban az ő jelenlétük sem pótolhatta. Egy-egy irodalom: időben szétterülő, nemzedékek szerint alakulóépülő folyamatrajz, rész és egész dialektikus aránya, a szüntelen alakulás képződménye. Az 1945/1948-cal kezdődő szlovákiai magyar irodalmi folyamatban senki, egyetlen kritikus sem akadt, aki az irodalmunk sorsa, értékbefogadása felőli alázattal, Szinnyei József-i „gőzhangya’-természettel magára vállalta volna azt a hatalmas arányú munkát, amelyet önmegújuló képességének fényes bizonyítékaként a kései öregkorban, komáromi, Csokonai utcai magányában Szeberényi Zoltán vállalt és becsülettel elvégzett. A Magyar irodalom Szlovákiában (1945—1999) című portrégyűjteménye, bár csak az első kötetét volt módom kézbe venni — mindenképpen lezár — a kritikustársak véleményét is felhasználva, tehát a kollektív megméretés szintjén —, ugyanakkor azonban potenciálisan meg is nyit(hat) egy új fejezetet irodalmunk önszemléletének a folyamatában. E roppant kitartást igénylő, irodalmunk iránt feltétlen felelősséget tanúsító munka kapcsán — ámbár magam is éltem és forgódtam a kritika köreiben — szinte nem érzek magamban felhatalmazást arra, hogy az arcképcsarnok vitatható megállapításainak a taglalásába fogjak. Észrevételeim természetesen volnának — attól a kézenfekvő, közhelyes bírálattól kezdve, hogy e teljességre törő arcképcsarnokból hiányzik például az évjárata szerint ide tartozó Szénássy Zoltán vagy Csicsay Alajos; vagy, hogy a másik véglet felől fogjam meg a dolgot, leszögezhetném, ugyancsak a közhely-igazság szellemében, hogy „a kevesebb több lett volna”, azaz hogy például egy Zala József, Nagy Irén, egy Simkó Margit vagy az úgynevezett Nyolcak köréből Petrik József, Gyüre Lajos, Fecsó Pál portréi bízvást elmaradhattak volna, vagy hogy „rövidre zártabb” formában, lábjegyzetben, gondolatjelek közé zárt közbevetéssel kerülhettek volna említésre. Tudomásul veszem azonban, hogy Szeberényi ilyen, a lexikoncikk, az értékelő, a kritikai észrevételeket is magában foglaló portrésorozatot és a
