Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - A HETVENÉVES SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE - Zalabai Zsigmond: Krétarajz a portréfestőről avagy A szolid/szelíd humanizáló (portré)
A hetvenéves Szeberényi Zoltán köszöntése iránti szeretetteljes érdeklődésben, a Szinnyei-féle szorgalomban, alaposságban is keresendő Szeberényi Zoltánnak az a törekvése, hogy irodalomtudósi pályájának szerves vonása az örökségmentés, a múlt jelen megtermékenyítő üzenetének a tisztelete. Nincs még egy kritikusunk, aki annyit és annyiszor hivatkozott volna arra, hogy irodalmunknak nemcsak az 1945 előtti korszakában, hanem a közelmúltjában is vannak — Sas Andor vagy éppenséggel Simkó Tibor kéziratos hagyatéka, a korán elhunyt Tóth Tibor folyóiratokban lappangó szétszórt írásai kapcsán — fehér foltok, föltérképezendő területek. Eszmei-etikai arcélének kialakításához mit tett hozzá a család, a szűcsmesteri- kisiparosi háttérközeg? Nem vall erről sem; szociális érzékenységét, továbbá azt a meggyőződését, hogy az irodalomkritikának funkciója a legszélesebb olvasórétegek szolid/szelíd humanizálása, a befogadói tudat és érzelemvilág tanáros, de didaxistól mentes rezgésbe-rezonálásba hozása, méghozzá áttekinthető eszköztárral, a bennfentes tolvajnyelvet kerülve, a nemes értelemben vett „publicisztikai kritika” formájában, bizonyára innen is hozta magával. Mit jelentett számára az a tény, hogy gyermekként, sőt már a mindent tudatba raktározó kamaszemberként megélte ő is a csehszlovákiai magyarságot sújtó megpróbáltatások sorát? Annak a ténynek a felismerését, hogy a szlovákiai magyar nemzetrész sorsa és irodalma mint sajátos tudatmegnyilvánulás, szorosan összefügg; kölcsönösen rávetülnek egymásra, egyik a másik nélkül nem érthető és magyarázható meg. Egy mélyinterjú, egy „oral history”, vallomástörténelem kérdései tolulnak föl itt; s jöhetnének sorjában a továbbiak: Miképpen élte meg — és viszonyította irodalmunkhoz — hajógyári ifjúmunkásként az ötvenes évek ellentmondásait: a „fényes szellők” és komor „napfényhiány” időszakát? Úgy, de erről megint csak a Szeberényi-életmű egésze vall, újfent áttételes módon, hogy reflexív alkata megkímélte őt a kor torzulásaitól, ébren tartotta és táplálta benne a humánum iránti elkötelezettséget. Önművelése szempontjából mit jelentett az, hogy késve, huszonhárom évesen szerzett érettségit, akkor sem rendes, nappali, hanem csupán levelező tagozaton, ráadásul nem is humán gimnáziumban, hanem — akárcsak a pályatárs Duba Gyula — más égtájakat felnyitó-kitáró gépészeti szakközépiskolában? Az irodalom iránti, mindmáig megőrzött feltétlen szeretet, a már említett Szinnyei-féle „gőzhangya’-természet szükségeltetett ahhoz, hogy indulásának hátrányait — később tudományos fokozatokat szerezve, naiv olvasóból profi olvasóvá, egyetemi oktatóvá lépve elő — behozza; mi több, a gondolkodásában már beérett kritikus felől nézve: letisztultán a maga javára fordítsa. Egy újabb kérdéskör: Milyen volt, milyen ösztönzéseket adó — hiszen ez ma már kultúrhistóriává távolodott múlt! — a pozsonyi Pedagógiai Főiskola légköre, aurája; volt-e, s ha igen, olyan műhelyjellege, amely érintkezett kibontakozófélben levő irodalmunkkal? S ami még ennél is átfogóbb kérdés: Milyen volt — Szeberényi a szolgálat jegyében számtalan főiskolai jegyzetnek, közép- és alapiskolai tankönyvnek volt a szerzője, társszerzője — iskolarendszerünk semmiből indulása, s főleg a nyitrai tanárképző főiskola hőskora, fénykora, milyen nemzetiségromboló indulatok vezettek el leépítéséig, miben látná, négy évtizedes oktatói tapasztalatok birtokában, a hazai magyar felsőoktatás megoldásának a mibenlétét ő? Mit jelentett számára a nyitrai
