Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - Czibor Zita: A borostás férfi visszatér (bűnügyi történet)
A borostás férfi visszatér II Mint előző nap, most is rendbe szedte magát, azaz tíz köröméi megfésülkö- dött, copfot igazított, és helyrerángatta az inge maradványait. Sajnálta, hogy többet nem tehet. Nagyon jól tudta, hogy a maga 30 évével, 190 cm-s magasságával és izmos karjaival milyen hatással van a nőkre, de azt is tudta, hogy még egy ranchon vagy haciendán is tudják, mit jelent az ápoltság. Szerette volna ismerni a környék demográfiai összetételét, hogy következtetéseket vonhasson le, és ezek ismeretében alakítson tervet, mint minden akciója előtt, de túlságosan hirtelen „zuhant” ebbe az ügybe. Azt viszont már most elhatározta — ha nagyot kaszál, semmiképpen sem a San Luis Obispó-i zálogházashoz fordul majd. Nem sikerült átverni, holott megérdemelte volna az a disznó, és okos ember tudjon megalkudni bizonyos tényekkel; ugyanakkor legyen valakiben annyi büszkeség, hogy másik kereskedőhöz fordul, ha ezzel borsot törhet a San Luis-iek orra alá. Diego Sanchez, felbuzdulva ezen az élettapasztalattal teli eszmefuttatáson, még egyszer végigsimított az ingfoszlányokon, és elindult a körülkerített épület felé. A palánknál egy kutya fogadta, először dühösen. Sanchez szerette a kutyákat, egyáltalán az állatokat, kivéve a hangyát; de ami még fontosabb, az állatok is szerették őt. Amikor leguggolt, és kellemes mormogó hangokat hallatott, a kutya — hatalmas bernáthegyi — először gyanúsan hegyezte a füleit, később azonban odakullogott a kerítéshez, lekushadt, és szaporán ki-kiöltögette a nyelvét. Sancheznek ez egyet jelentett a biztos sikerrel. Egyet jelentett volna, csakhogy nem csak kutyából áll a világ, az állatnak gazdája is volt, sőt gadasszonya és gazdalánya is; és most mindhárman kint álltak az udvaron, ellenségesen néztek a kutyával hasaló idegenre, az őszülő farmer, talpig farmerben pedig egy ósdi Winchestert szorongatott. A férfi ezen jót derült volna, a kétnapi gyaloglás, éhség és napszúrás azonban megtette a magáét, és az utóbbi napokban férfi létére ki tudja hányadszor, megint elájult. Arra ébredt, hogy gondos női kezek törölgetik az arcát és homlokát, szétzilálva ezzel gondosan megkomponált frizuráját. A friss víz azonban annyira jót tett, hogy Sancheznek minden gondját mintha elfújták volna. Körülnézett a szobában, a heverőtől kezdte, ahol feküdt. Sötétzöld szőnyegen drapp mintás ülőgarnitúrát látott, előtte vörösesbarna asztalkával, mögötte rengeteg könyvespolccal. Itt-ott néhány múlt századi festmény reprodukciója, komód, tükör. Nem eredeti antik darabok, de szépek, ízléssel összeválogatva. A férfit az otthonára emlékeztette, arra, hogy a szépség önmagában is lehet érték. — Látom, már jobban van — szólalt meg a kanapé karfáján ülő farmeres férfi. — Igen, köszönöm — nyöszörögte, de közben nem a férfira, hanem a homlokát törölgető 45 év körüli, meleg arcú asszonyra nézett. A gazda fölkelt, a heverő felé indult. — A nevem Thomas Anderson — nyújtotta a kezét. — Diego Sanchez. — Örvendek. O a feleségem, Irene, és a lányom, Maggie. A kölcsönös bemutatkozás után Diego Sanchez előadta színrelépésének rövidított változatát, itt-ott elhallgatott ezt-azt, néhol pedig kiszínezte kissé.
