Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - ANKÉT - Anton Marec Kikötő a hegyek között (novella)
Anton Marec — Maga elmegy? A férfi bólintott. — Végleg? Megint csak bólintott. — Akkor hát a következő szombaton már nem vetít nekünk diafelvételeket?... A férfi tagadóan rázta a fejét. — Pedig Athént akarta nekünk bemutatni képekben, meg beszélni is akart róla... A férfi tovább hallgatott. — A hajója csak két hónap múlva indul. Addig itt szándékozott dolgozni nálunk az erdőben... — Azt hiszem, jobb lesz, ha elmegyek... — Miért? Kicsi lenne a fizetés? — Nem, nem azért! De biztosan jobb lesz így. A bögrén táncolni kezdett a födő. Néhány csepp forró víz lefolyt a szélén. A forró tűzhelyen sistergő buborékok támadtak, majd elpukkadtak. Az asszonyka lehúzta a bögrét a tűzhely szélére, és egy csipetnyi teát dobott a vízbe. — Már kész is lesz, Iván, rögtön... — Elmegyek, s aztán ismét nyugalom lesz itt — mondta váratlanul a férfi. — Nem szeretném, ha rossz emléket hagynék magam után. — Miért? Mert szombatonként diafilmeket vetített nekünk és mesélt, mit látott a nagyvilágban? Hiszen, mi az év során legfeljebb ha a járási székhelyre eljutunk. S akkor jön valaki, aki látta Velencét, Havannát és Bombayt, megmutogatja nekünk ezeket a helyeket és mesél róluk... Teát öntött a csészébe, eléje tette a cukrot és a karikára vágott citromot. — Amíg maga ide nem jött, nem volt számunkra más, csak a gyerekek, a konyha és a faiskolai munka. Télen meg a kötőtű és a gyapjú. S aztán most rádöbbentünk, hogy másképpen is lehet élni... Megpróbált hozzá mosolyogni, s fejével a konyha sarka felé intett, ahol egy asztalkán házi gyapjúból kötött térdharisnyák és kesztyűk sorakoztak. Télen ez jelentett egy kis mellékest a település asszonyai számára. — Igaza van, a hajóm csak két hónap múlva indul — mondta a férfi elgondolkodva. — Maradhatnék, s kereshetnék is valamit. De jobb lesz, ha elmegyek! Végtére is, semmi se köt ide... A maguk faluja csak egyik a sok kikötő közül, ahol éppen lehorgonyoztam. A férfi az asszonykára pillantott, s azon kapta magát, hogy hosszabban elidőzik rajta a tekintete. Mégcsak a szemét se sütötte le. Nyugodt, nem titkolt érdeklődéssel nézte tovább. Előbb az arcát, aztán a vállára, a karjára, a derekára siklott a tekintete... — Régtől él itt, Pavla? — Négy évig a határon lévő kocsmában dolgoztam. Aztán férjhez mentem, ide az erdészlakba... — S aztán?
