Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - ANKÉT - Anton Marec Kikötő a hegyek között (novella)
Kikötő a hegyek között — Egy évre rá jött a gyerek. S nyomban rá a második. És ő... Inni kezdett. Most is a kocsmában vedel a barátaival. Lett volna más választásom...? S közben le nem vette a tekintetét a férfiról, s idegesen rágta az alsó ajkát. — Tudja, Iván, amikor legutóbb Nápolyról vetítette a diát, olyan buta gondolatom támadt... Megakadt a hangja, az ajkába harapott, végül mégis befejezte a gondolatot: — ...tudja, egyszeriben arra vágytam, hogy a falunkban horgonyt vethetne egy hajó, amelyre nyugodtan felszállhatnék és elhajózhatnék. A magáé is lehetne... Sokáig csend volt. Csupán a falióra ingája tiktakkolt. — Ez nagyon szép ötlet — szólalt meg végül a férfi. — Csakhogy tudja, Pavla, minden hajóútról meg kell térni valamelyik kikötőbe. Átült az asszonyka mellé, tenyerébe vette a kezét, simogatta, és mélyen a szemébe nézett. — Milyen szép szeme van! — Öntsek még egy kis teát? — kérdezte az asszonyka. — Milyen szép szemek, s milyen gyakran sírnak! — Hallja, hogy süvölt a szél? Nem marad itt? Nem gondolta meg magát? Észbe kapott, hogy mennie kell. Mert még egy pillanat, egészen rövidke pillanat, s úrrá lesz rajta a vágy, ami miatt megfeledkezne az autóbuszról, a vonatról, a hajóról, amiért aztán vezekelhetne tán egész életén át. Elengedte az asszonyka kezét és határozott mozdulattal felállt az asztaltól. — Tényleg jobb lesz, ha indulok — mondta. — Nem szabad lekésnem! Kinyitotta az ajtót. Vállára vette a matrózzsákot és kilépett a behavazott udvarra. Ebben a pillanatban újabb szélroham süvített át felettük, amely magával röpítette a határon lévő megállóból induló autóbusz búgását. Az asszonyka hosszan nézett utána a nyitott ajtón át. Aztán hirtelen kapta magát és kiszaladt a ház elé. Onnan a frissen hullott havon gázolva az országútnak vette az irányt. Ahogy odaért, a kavargó hópelyhekben már csak a távozó autóbusz hátsó lámpáit látta. Úgy villogtak, mint a világítótorony fényei, amelyek a kikötőbe vezető biztos utat mutatják. Még villant, még úgy tűnt az asszonykának, hogy kéznyújtásnyira van, aztán egészen váratlanul elnyelte a sötétség... Az asszonyka testét a hideg rázta. Visszatért az erdészlakba. Bepillantott a szobába. Valamelyik gyerek gügyögött álmában, aztán aludt tovább. Csöndesen becsukta a szoba ajtaját. Elhúzta az ablakon a függönyt, és sokáig nézte az utat, amely lassan egybefolyt a behavazott tájjal. Már nem tűnt fel rajta semmilyen fény... Előbb a nehéz csizmák dobogását hallotta a folyosón, aztán valami morgást és durva káromkodást, majd megjelent az ajtóban a férje. Puffadt, vörös szemekkel nézett rá, csapzott haja a homlokába tapadt. Az asszonyka figyelemre sem méltatta. Nem kérdezett semmit, nem vetett a szemére semmit, nem hozott fel semmit. Ezen az estén ugyanúgy, mint az elmúlt négy esztendőn át sosem. — Szerencséje volt! — buggyant ki a férj száján, majd nehézkesen az asztalhoz telepedett.
