Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - Bakos András: A kovács (elbeszélés)
időnként bejött, hogy ellenőrizze, minden a terve szerint halad-e. Az összehúzódás idővel erősödött, a méhszáj azonban három vagy négy vizsgálat után sem tágult. Még egyet, aztán még egyet csavartak az infúzió csapján; az állítást néhány perc múlva a fájdalmak erősödése nyugtázta. A feleségem a gázcsövet fogta, s amikor jött a fájás, a szájához szorította; fájdalomcsillapító gázzal kevert levegő volt benne. Azt mondta, így jobb, sokkal jobb, bárcsak ne lenne rosszabb. De jobban fáj, mint a múltkor, és keserű arccal, könnyezve ingatja fejét a párnán. S a következő fájásoknál már nem tudta visszatartani a hangját. Kinyílt az ajtó, bejött az orvos, mögötte a szőke és egy középkorú nővér, az orvos vizsgált, aztán meggyorsultak a mozdulatai. „Azonnal kezdődik”, mondta emelt hangon, és a két nő kapkodó, de céltudatos mozdulatokkal pillanatok alatt mindent odakészített. Helyükre kerültek az állványok, rá a két láb. A feleségem azt kiáltotta, hogy begörcsölt a lába, a középkorú, ismeretlen nővér sápadtan, nagy igyekezettel kezdte masszírozni, ám a görcs láthatóan nem enyhült. A baba arca szürke, mázas, a szem csukva, mint egy játék babáé; az orvos hangosan, de nyugodtan beszél, s amikor kell, teljes súlyával rátámaszkodik a méhre. Teljesen előcsúszik az apró test. S akkor a kezembe fogom én is a csipeszt. „Már tapasztalt az apuka”: a szőke nővér mosolyogva tartja felém a fogókkal elszorított köldökzsinórt, amit az itteni szokások szerint az apás szüléseknél mindig az apa vág el. A gyereket elviszik a függöny mögé. Néhány hosszú másodperc, aztán a szőke megszólal: erős kisfiú. Az anyukának lehetőleg a saját lábán kell átmennie a megfigyelőbe. Támaszkodnia azért szabad. Átkísértem, és közben eszembe jutott: nem mondtam meg a titkárnőnek, hogy ha a kovács visszajönne valami miatt, nehogy megmondja neki, hová mentem. De hát nyilván nem mondja meg. Az ágy mellett ültem, az üvegfalú szobában, nyílt az ajtó, a szőke nővér hozta a bepólyázott, fekete hajú kisbabát. Akik fölöltöztették, oldalra simították és el is választották a haját. Aludt, ám ahogy az ágyra tették, az anyja mellé, legörbült, remegni kezdett a szája; ilyenkor, emlékszem, sajnálja magát a kisgyerek. Erre én is könnyezni kezdtem. Mindent elterveztem, aztán persze sok minden másképp alakult: reggel korán viszem el az óvodába a bátyját, délután együtt jövünk be meglátogatni anyát és a kis testvért. Vasárnap elmegyünk a piacra, kiskacsákért. Hétfőn pedig, miután megérkezik a hivatalos válasz a kórházból, megírom az újságban a kovács történetét. Kedden eljövök szabadságra. A feleségem újra nyugodtan, komolyan figyelte az arcomat. Bejött a nővér, és nyilvánvalóvá tette, hogy nem maradhatok tovább. Bakos András
