Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - Vida Gergely: Az öreg; A csecsemő kinyitja szemét; húzódik, mozdulatlan; Az érintés fázisai (versek)
Vida Gergely Az öreg nagyapám emlékére Csak lassan szakad el, szinte szétnő. A kettő közt aztán szerepeket oszt, szakítja őket a lélegzet, mint szavakat a vessző. Csak alig látszik, hogy valami belejátszik, s ő, mint egy száj, mondja, mert muszáj, mutatja hasán a heget, köszvényt a lábon, aztán a lépéseken, csóválja nyakán a fejet. Esőt vár, hát kémleli, kémleli többször az eget. Beszél, mert muszáj, maszkíroz, arra való a száj, reszkíroz néhány hasonlatot, iszen az ég bedagadt torka fényhurutokat pök a jegenyék mögül, eső lesz hát, ha szél nem előbb, kukoricára. Csak lassan szakad el, de aztán megmarad, ahogy a határ tartja a madarat, (ahogyan minden viszonyul), ahogy a szárny a szavakhoz visszanyúl, mert az ember bizony másként vak, arcán félmosoly, csóvál megint fejet, s a csóva íve („mint anyus főzőkanál-íve a csokikrémben”)
