Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - ANKÉT - Anton Marec Kikötő a hegyek között (novella)
Anton Marec Kikötő a hegyek között A Varangyos-tavi-csúcs felől erősödött a szél rohama, ettől pislogni kezdett a konyhát bevilágító villanyégő. Az asztalnál szunyókáló asszony felriadt szendergéséből. Megtörülte álmos szemét, a lámpára, majd az órára pislantott, amely már háromnegyed hetet mutatott, aztán végigsimított az abroszon és újra a tenyerébe temette az arcát. Bár a tűzhelyben már alig pislákolt, még árasztotta a meleget, s az asszonyt az alvás kerülgette. Kint újabb szélroham süvített, majd valaki kopogott az ablakon. Az asszony tétova léptekkel ment oda, elhúzta a függönyt és kitekintett a sötétbe. A kavargó hópelyhekben egy árny körvonala látszott. — Jurigáné! — szólalt meg egy ismerős hang. — Nyissa ki, Jurigáné, én vagyok itt, Iván! Az asszony még egy ideig feszülten figyelt a sötétbe, s amikor a kérés újra felhangzott, behúzta a függönyt és kinyitotta a bejárati ajtót. — Jó estét! — hallatszott a sötétből. — Magának is, Iván! Csak jöjjön, jöjjön! Magas férfi lépett a folyosóra, rajta vattás munkáskabát. Mindene csupa hó, a hosszú haja, a sűrű szakálla, de még a vállát is hó lepte. A férfi nagy, degeszre tömött matrózzsákot tett a fal mellé, lerázta magáról a havat és bűnbánóan nézett az asszonyra. — Bocsásson meg, de az autóbusz... Megint kihagyott egy járatot. Én meg csak vártam, vártam, már majd megfagytam, amikor észrevettem, hogy itt az erdészházban még világítanak... Az asszonyka zavartan bólintott, aztán a tekintete hosszan elidőzött a világos hajon, amely nagy fürtökben hullott a férfi feltúrt kabátgallérjára. Majd nem titkolt érdeklődéssel nézte a sima, még csaknem gyerekes arcot. — Jöjjön beljebb, Iván, jöjjön! — invitálta az asszony. — Főzök egy teát. A férfi belépett, s tanácstalanul állt meg a konyha közepén. — Üljön le — kínálta hellyel az asszony. Azzal néhány darab fát tett a tűzre, mire hangos lobogás hallatszott a kéményből. — Rögtön meglesz, Iván, rögtön. A férfi körülnézett a konyhában. — Milyen tisztaság és meleg van itt — mondta. Az asszony az ő különös, félig ijedt, félig bűnbánó tekintetével nézett rá, mire ő nyomban szabadkozni kezdett: — Még harminc perc — mondta, ahogy meglátta a faliórát. — Remélem, ez a nyolcas már megy. Nem szeretném lekésni a vonatot.
