Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - Tornai József: És ha a sorsot, Szokrátesz...? Talán imbón mosoly; Ha rádöbbenek, hogy öreg költő vagyok (vers)
Tornai József És ha a sorsot, Szokrátesz...? És ha a sorsot, Szokrátesz, a valóságnak nevezed, például, ha egy hét ér a az ágyból telefonál, hogy nem jöhet el, de amint meggyógyul, fölhív, s hetek múlva se csönget, nem juttat-e ez hozzá a szabadság kincses- kamrájának kulcsaihoz, azaz, hogy mit lehet és mit nem változtatnunk a világ futásán, hol tán föl is cserélhető a sors meg a valóság, mert mit is tehetnél, ha városodra tankok, repülők özönlenek, a hű polgárokat leöldösik, téged elhurcolnak, halálra ítélnek, s tanítványaid könyörögnek, kerüld el a sorsod, menekülj, ám ha te mégis kiiszod a bürökpoharat, ugye, a szabadságot választod, fölismerve, mi a rossz, mi helyes, noha egyáltalán nem az ér, mire ősi tanítóként számíthatnál? Nem nyithatjuk-e így föl a végzet feketedobozát s benne a valóságra figyelve, nem érhetjük-e meg, amit az idővel dacolva eddig is szeretett volna sok embertársunk, Szokrátesz, hogy miután fölépítettük újra a várost (bár a Styx dobolt fülünkbe!), a csillagokra emelve mohó tekintetünk, máris az isteni Afrodité szellem-arcára találunk? Talán bimbón mosoly A szellem árva fény, dolgok seregeit kell átragyognia: másként nem létezik. Nem egyetlen láng, de süt miriádnyi nap: ahány itt jön és megy isteni lény s alak.
