Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - Tornai József: És ha a sorsot, Szokrátesz...? Talán imbón mosoly; Ha rádöbbenek, hogy öreg költő vagyok (vers)
Tornai József versei És minden, ami él, minden azt súgja, hogy testvér-szörnyeteged: vagyok, aki vagyok és vonulok tovább, szikrátlan tűz-uszály, és zsákmányom a dél, asszony-ágyékú nyár és a tavaszi ősz: zöld és holt levelek, gondolat és idő kergetőzik veled. Nem tudod, ki szólít és nem tudod, ki vagy, talán bimbón mosoly, tigris száján a hab. Ha rádöbbenek, hogy öreg költő vagyok Bocsásd meg, Nagy Szellem, a verseimet: nem lett volna szabad beszélnem arról, amiről nem tehetek! * Ki a ragadozó, szabadság-vámpír szónak odaadja magát, nem élhet tiszta kezű emberként tovább. Mindig a cefrétől, muslica-ragacstól féltem, és ma húsz verseskönyv bizonyítja hiányom, ferdeségem. * Hallgattál, hallgattál volna! Az istenek nyelvét használni tilos. Mi lesz most velem, Minotaurosz? * Csak végiggondoltam volna, ne tagadtam volna le: az embernek a költői hang: halál lehelete! * Mindegy: akartad-e? Nem tudtál csönd maradni: ki kell tépni a nyelved, le kell a kezed csapni! * Csak azok ismerik, csak azok ezt a lét-meglopó vétket: a kövek és halak, kik még nem beszéltek.
