Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - KEGYELET - L. Erdélyi Margit: A műfordító köztesléte (tanulmány)
A műfordító köztesléte a tolmácsolást és fordítást, a szóbeli és írásbeli megnyilatkozások mindennemű változatát, legyen az egyéni vagy tömeges, kiváló vagy éppen hibás fordítás; más vonatkozásban a szimultán és konszekutív tolmácsolást, az irodalmi, a tudományos stb. szövegek fordítását is felöleli. A fordításelmélet bizonyos sajátos hierarchiát is elfogad a szövegtípusok tekintetében. Elválasztja egymástól az ún. tartalomközpontúakat, mint a sajtóhírek, használati utasítások, tanulmányok, beszámolók és hasonlók; vagy a formaközpontúakat (az irodalmi alkotások különböző műfajai); külön kezeli a felhívásközpontú reklám- és propagandisztikus szövegeket. Itt és most kívánjuk megjegyezni, hogy ezek terjesztése/terjedése már olyannyira elharapódzott, hogy nem elégséges a „laikus” befogadó szempontjából vizsgálódni, célzatosnak látszik e téren a pragmatikus esztétika szempontjainak3 és az alkalmazott pszichológia4 aspektusainak figyelembevétele, az egészségtani, ekonómiai, etikai összefüggésekről nem is szólva. Újabb, elhatároltabb, extrémebb területe az említett hierarchikus sorozatnak az audio-mediális alkotások szövegének fordítása. Ide főleg a rádió-, tévé- és filmalkotások forgatókönyveinek fordítói megoldásai (szinkronizálásai) tartoznak. Sajátos, értékes, napjainkban eléggé elhanyagolt terület a szakrális (bibliai) szövegek fordításának makro- és mikrofilológiai tanítása. Végül is, ha konklúziót kívánunk levonni az elmondottakból, az nem nélkülözheti a paradoxont, tudniillik mindkét szemléleti irány több is, kevesebb is a másiknál. Míg a nyelvészetire erősen jellemző a kvantitás, mivelhogy szélesebb, s olykor mélyebb merítéssel, nyitottabb értékrenddel (jót-rosszat, egyénit-tömegest egyaránt) vizsgál; eljárásaiban egyre több tudományos diszciplína szempontjait hasznosítja; addig az irodalomtudományi inkább a minőségit képviseli, merthogy parazita módon érvényesíti a nyelvészeti vonal hangyamunkájának hozadékát, s azonkívül még szigorú poétikai és interkulturális igényekkel áll elő. Nemcsak a műfordító, hanem a fordításelmélet tudománya is közteslétű. Interdiszciplináris helyzetét kijelöli a fordítási szituáció, s ezt a helyzetet megerősíti a fordítói gyakorlat is. Bázis és célzat tekintetében egyaránt érvényesül egyfajta kettősség a fordítási processzusban. Gondoljunk csak a forrásnyelv és célnyelv kapcsolatára, a különböző nyelvű, stílusú, témájú szövegek viszonylataira; a fordítónak arra a sajátos magatartására, amikor is befogadói és egyben alkotói folyamat részese, illetve a mindennapi vagy éppen különleges társadalmi/kulturális körülmények felismerője/értékelője. Következésképpen a fordításelmélet táplálkozik a kontrasztív nyelvészetből, a szövegnyelvészetből, a pszicholingvisztikából, a szociolingvisztikából, a kommunikációelméletből, és hangsúlyozzuk, hogy szükségszerűen merít az irodalomtudományból, amelyre — véleményünk szerint — állandó jelleggel rákényszerül, főleg az irodalmi stilisztikai, poétikai és komparatisztikai kutatások révén.5 Közteslétek jellemzője a törvényszerű átfedések, szinkronitá- sok sora — a praxis erre számtalan példát szolgáltat. Irányadó diktátum lehet ez a (mű)fordításelmélet kiművelésében arra nézve, hogy a tudományos konszenzus mindenkor nélkülözhetetlen, akár az irodalom, akár a nyelvészet, akár más szaktudomány felől közelítünk a transzlációs problémakörhöz. Minket ezúttal a (mű)fordító személyisége és munkafolyamatai érdekelnek
