Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - KEGYELET - L. Erdélyi Margit: A műfordító köztesléte (tanulmány)
HORIZONT L. ERDÉLYI MARGIT A műfordító köztesléte „A műfordító is a világtörténelem munkása.” — írja Babits Mihály Az európai irodalom története című könyvében.1 Mások a műveltséganyag nélkülözhetetlen „cserekereskedőjének” említik a fordítót. Van szemlélet, amely a kultúra egyetemességének őrzőiként, irodalmi kánonok támogatóiként tartja számon a műfordítói munkákat, s van olyan vélemény is, amely e munkák különlegesre, specifikumra törekvését emeli ki, — gondolunk itt elsősorban a nemzeti, etnikai, feminista vagy egyéb távoli irodalmak és „másságok” közvetítésére. Megítélésünk szerint valamennyi törekvésnek helye van a transzlációs gyakorlatban, s a fordítás sikerét bármely témakörben is a célnyelvi hagyományba illeszkedés minősége dönti el. Ezért a „végeredményért” pedig a fordító a felelős. Egy sajátos közeslét a (mű)fordító léte, ugyanis ő az, akinek kultúrák közötti, nyelvek közötti, irodalmak közötti helyzetben egyidejűleg kell befogadóként és alkotóként működnie; ő az, akinek egyazon helyzetben képviselnie kell másokat és önmagát; ő az, aki — jó esetben — elsajátította a szakszerű percepció folyamatait és az adekvát produkció stratégiáit. Gadamer szavaival szólva az irodalmi mű szövegének megértését, értelmezését és alkalmazását egyaránt kell érvényesítenie. Köztes helyzetben van a műfordító akkor is, ha a műfordítás-elmélet aspektusai szerint vizsgáljuk ténykedését. A hagyományos irodalomtudományi szempontok ugyanis bizonyos megszorításokat is jelentenek számára, ha azokat az újabban kialakult nyelvészeti szempontokkal állítjuk szembe. Az irodalomtudományi kutatás a műfordítói; azaz művészi szövegek átkódolását vizsgálja, értékeli, s azon belül is csupán a kitűnő fordításokat veszi górcső alá, a gyengébb munkákkal nem törődik. Ugyancsak kevésbé figyel oda a szokványos transzformációs műveletekre, viszont annál inkább respektálja az egyéni, az eredeti fordítói megoldásokat. Mindenkor szigorúbb normatív rendszerrel közelít az átkódolt művekhez, és voltaképpen nem a fordítás folyamatát, hanem a transzlátumot, a végeredményt, illetve a fordítás eredményességét méri fel egy adott történelmi — társadalmi — kulturális közegben. Klaudy Kinga2 szerint bizonyos fokú oppozíció van az irodalomtudományi és nyelvészeti szempontú fordításelméleti vizsgálódásokban. A fordításelmélet definícióját ő a következőképpen fogalmazza meg: „...az alkalmazott nyelvészet egyik ága, amely a fordítás folyamatát, végeredményét és funkcióját vizsgálja a fordítói szituációban részt vevő összes nyelvi és nyelven kívüli tényező figyelembevételével.” A definícióból retrográd módon is leszűrhetők a nyelvészeti felfogás súlypontjai, miszerint az magában foglalja
