Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - A 70 ÉVES DUBA GYULA KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: Beszélgetés Duba Gyulával (beszélgetés)
A 70 éves Duba Gyula köszöntése megérezni az emberi lélek és anyagi léte titkait, továbbra is az irodalom, a művészetek küldetése lesz. * Fél évszázad kortárs magyar irodalom Szlovákiában mit jelent számodra? Kik jelentik számodra az élbolyt? — A válasz ilyen is lehetne: szinte mindent! Vagy árnyaltabban: nagyon sokat! Ez a fél évszázad az én írói életem (is). Saját élmény tehát, nem megszerzett ismeret. Mintha amíg irodalmunk növekedett, bennem is felnőtt volna az író! Állandó kölcsönhatásban fejlődtünk. Hatott rám az irodalom, ám magam is befolyásolhattam fejlődését. Irodalomtörténetünk az én történetem is! Irodalmi közösségünk helyettesíthetetlen számomra, mintegy termékeny melegágy volt, akkurátus szellemi otthon. Ebben a vonatkozásban elfogadhatónak tartom a „kicsi, de a miénk” elvét. Nem a kritikátlanságot igényelve és elnézést remélve a hiányosságokért, hanem a bizalmasság és intimitás, a közös élmények és sorsvállalás, az akolmelegség értelmében. A nemzedéktársak és barátok, a közös eredmények és gondok, sikerek és ballépések jegyében. Irodalmunk értelmében is úgy gondolom, ahogy a magam nevében, valahonnan valahová eljutottunk! Saját erőnkből felnőttünk. Nem sok külső segítséggel! Történetünkben ezért adnék helyet a „semmiből indulás” gesztusának is, tudom magamról, hogy íróvá válásomnak nem voltak előzményei, és az induláskor szinte alig volt szellemi közegem. Az irodalom élete nem csupán szervezeti lét és olvasmányok utánérzése, irodalmi élmények hagyománya, hanem szellemi önismeret és közösségi tudat is, értelmes belső kohézió, amely az ötvenes évek elején számunkra nem volt. Bizony nagy sivár pusztaságokból nőttek ki a mi szerzőink, valóságos szikföldekből. Más irodalmak folytathattak valamit, ami már volt, mi olyat kezdtünk, ami nem létezett. A kor szelleméből következett, hogy az egyéni fejlődésnek — növekedésnek is közösségi jellege lett. Esetemben már-már látványosan! Első irodalmi karikatúráim — Kacagó irodalom, Fáklya, 1955 — szinte az egész akkori irodalmi palettát célba vették. A formákban és eszmeileg túlfűtött társadalomban nem volt kockázatmentes vállalkozás, közös érdem, hogy az irodalom ingerültség nélkül elviselte. Az élboly kérdése? Nem esztétikai kérdés számomra, hanem történeti és életbeli. Mindenekelőtt nemzedékemet érinti! Bábi és Ozsvald versei, a Dénessel való rádiós együttműködés, Törökkel való barátság, Dobos első regényei, Gyurcsó és Zsélyi Nagy egyénisége, Cselényi nagy-nagy nyugtalansága és a Tőzsérrel kezdődő, máig tartó esztétikai viták mind-mind az élboly fogalmába valók. Ahogy Mács egykori szerkesztő volta és mai új regényei is. Koncsol esszéi és a Zoltánok, Fonod és Szeberényi gondolatvilága, közben a fiatalok, Gál Sándor novellái és Szemle-szerkesztőim, Varga Imre, Tóth László, Kulcsár Ferenc költészete, Zalabai Zsigmond szociográfiája és Grendel Lajos újító prózája, napjainkban Németh Zoltán friss gondolkodása. Fábryt csak a Kúria, kvaterka, kultúra megjelenése (1964) idején ismertem meg igazán, hatása azóta folyamatos. A kortársak megkülönböztető és rangsoroló minősítését nem helyeslem, nem szeretem a kiváló, egyetemes érvényű, élvonalbeli, európai rangú stb. jelzőket. A kortársi viszony szolidáris és azonosít, az író író legyen! S ez elég. A kritikus szerethet vagy viszolyoghat, és a kritika minősíthet kedvére, osztályozhat, kiemelhet és sztárrá avathat vagy elhallgathat, ez
