Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - A 70 ÉVES DUBA GYULA KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: Beszélgetés Duba Gyulával (beszélgetés)
A 70 éves Duba Gyula köszöntése Hemingway amerikai, hazája individualizmusát deklarálja műveiben, míg Bulgakov orosz, és Moszkva húszas-harmincas évekbeli abszurditásaiból építkezik. Kafka prágai zsidó, Márai amerikai magyar. De van Nabokov is, az angolul író orosz, és Ajtmanov, az oroszul író kirgiz, vagy Márquez a kolumbiai. A kérdés tehát nem egyszerű, de érthető. Az ember — az író — egyéniségét és szellemiségét nyelvi-nemzeti és szociális közösség formálja, néplélektani és történelmi hagyományok éltetik. Ilyen értelemben hiszek a közösség formáló erejében és meghatározó küldetésében. Persze a szlovákiai magyar közösség szerény indítóerő. A világirodalom viszonylatában az egyetemes magyar irodalom úgyszintén. Ez azonban nem tanácsolhat el attól, hogy az írói indulás alapfeltételeit a szűkebb közösség élményeiben lássuk! A kérdés másik fele a közösségre mint materiális és szellemi háttérre vonatkozik. Mindig igyekeztem, hogy magam mögött érezzem a szlovákiai magyarságot. Nem is azért, hogy felemeljen, ha gyenge maga is, hanem hogy általa hű lehessek önmagamhoz! A kornak is része lehetett ebben, amely a közösségi érdeket hangsúlyozta és a történetiséget kanonizálta. Ennek ellenére sosem azért írtam, hogy elmondjak valamit, hogy manifesztáljak, megmentsek vagy tiltakozzam, hogy közvetlenül használjak közösségemnek. Hanem hogy annak sorsából, léte tragikumából és történelme drámáiból szervezzem meg sajátos valóságszemléletemet, egyéni hangomat, művemet. Az író mást aligha tehet! Franz Kafka az irodalom nagy individualistája, ám az adott történelmi korban közösséglélektani és társadalom-érzésbeli újító és dokumentátor lehetett, az európai civilizáció közös sorsélményének kifejezője. Joyce Ulyssese egyedi szövegmonstrum, ám kisejlik mélyéről a dublini ír értelmiség közösségi tipológiája és lelkülete. A Száz év magány mítoszteremtő meséjét is a kolumbiai népélet és indián faluvilág valósága motiválja. Az ebből eredő tanulságokkal tehetnénk pontot azok után a meddő viták után is, hogy van-e vagy nincs-e szlovákiai magyar irodalom?! Bizonyára van, mint sajátos jegyekkel és egyedi történelmi vonásokkal bíró tudatrendszer, ám bizonyára nincs, mint zárt és szorosan körülhatárolt, abszolút értelemben konizálható és kizáró minőség! Akinek munkájához szüksége van rá, vállalja, akinek nincs, tagadja! Bár fogalmi kérdés, nem axiomatikus természetű. * Beérkezett íróként a „nagy realista” regény volt számodra a minta. A stendhali modell a meghatározó. Ügy tűnik, mintha ma is ezt az utat követnéd. Roger Vaillandhoz hasonlóan Te is azt vallód, hogy az az igazi regény, melynek hőseit az olvasó nem felejti el? — Az én felfogásomban a regény arra való, hogy felmérje, megmutassa és költőivé emelje az emberi sorsot! Költészetté tenni pedig annyit jelent, hogy felfedjük lényegét, megmutassuk emberi heroizmusát vagy alacsonyrendűsé- gét, felkutassuk a kiszolgáltatottság, a véletlenek drámaiságát és tetten érjük az állandóan az emberre leselkedő végzetet. Számomra a regény történeti jellegű műfaj, az idő függvénye s az azzal folyó küzdelem dokumentuma. Annak idején az ívnak a csukák okán nem vetették a szememre a mű vaskosságát, s hogy nagy realista mű lenne, sem az Örvénylő időért. Kedvező fogadtatásuk feledtette a minősítést. Új irodalmi kánon, nevezzük poszt modernnek, kellett ahhoz, hogy a realista vonásokat mutató, „nagy realistának” nevezhető
