Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - HAGYOMÁNY - Fried István: Sziklay László szlovák irodalomtörténete
HAGYOMÁNY terárnosť), amely regionális irodalmi folyamatok lényeges eleme, valójában éppen a följebb elmondottak következményeként eredményezte, hogy Sziklay László irodalomtörténete dialogikus jellegű mű lett. A fentiek szellemében így zárhatjuk rövidre: szlovák irodalomtörténetnek és magyar irodalomtörténeti hagyománynak párbeszédévé vált. 3) Ennek a dialógusnak természetessége, továbbá a szlovák—magyar irodalmi együtt-, majd egymás mellett létből fakadó érintkezések, párhuzamosságok, eltérések és átszövődések, valamint szembenállások feltérképezése egy tágabb regionális vagy európai összefüggésrendszerben kaphatta csak meg (mindig részleges érvényességű) magyarázatát. Tudománytörténetileg aligha hagyható figyelmen kívül az, hogy Sziklay László magyar nyelvű szlovák irodalomtörténete akkor jelent meg, amikor hosszabb szünet után a kelet-európai, kelet-közép-európai összehasonlító irodalomtudomány megrendezhette első, nemzetközi, keleti és nyugati résztvevőkkel jeleskedő konferenciáját, ezen keresztül rehabilitálhatta a jó darabig „burzsoá áltudománynak” minősített komparatisztikát; ezen belül pedig Sziklay László előbb magyarul, majd 1963-ban a Studia Slavica című folyóiratban rövidítve németül közzétette az általa akkor kelet-európainak nevezett irodalomtörténet-írásról szóló programtanulmányát. Amely azonban olyaténképpen volt kelet-európai, hogy irodalmi-regionális indokokra hivatkozva nem szólt az orosz irodalomról, ellenben idevette a balkáni irodalmak egy részét. Ebben a kontextusban részint a szlovák irodalom, részint a szlovák—magyar kapcsolatok irodalma is elnyerhette státusát, s így a magyar nyelvű szlovák irodalomtörténet megannyi kontaktológiai és tipológiai vonatkozása a magyar komparatisztikai újragondolás jegyében állt. Talán kiegészítésül annyit szükséges itt megemlíteni, hogy a magyar összehasonlító irodalomkutatás kiváló szövetségesre talált a szlovák partnerben, Dionýz Ďurišinnak messze visszhangzó, méltán sok nyelvre, így magyarra is lefordított szlovák komparatisztikai kézikönyvében, majd későbbi, nemzetközi kollektív vállalkozás segítségével kiadott munkáiban is ott leljük a szlovák—magyar komparatisztikai kutatás és elméleti újraértékelés tapasztalatát. 4) Sziklay László szlovák irodalomtörténetének dialogicitása még egy, itt kiemelendő vonással rendelkezik. Nevezetesen azzal, hogy a magyar Közép- Európa-kutatás hagyományait, amelyek az 1930-as esztendőktől 1948-ig fokozatosan teljesedtek ki, újra igyekezett föleleveníteni, még ha a kor megkövetelte terminológiával is, ám a lényeget illetően változatlan tudósi etikával és a feldolgozandó anyag bőségével. Egyetlen új mozzanat járult (ebben az irodalomtörténetben is) az újraírt hagyomány beépítési kísérletéhez: a hatásfogalom kiiktatására való törekvés, valójában összhangban a szlovák komparatisztika ilyen irányú kezdeményezéseivel a hatás folyamatának, mozzanatainak, a recipiens, a recepció felől történő átminősítése. Ennek a munkálkodásnak jegyében reflektált Sziklay László szlovák irodalomtörténete saját, korábbi munkásságára, például a szlovák irodalomtörténet közvetlen előzményére, a XIX. század szlovák irodalmi alakulástörténetét bemutató A szlovák irodalom című könyvére, fiatalon megalkotott tanulmányaira Ján Kollár, Sládkovič és Hviezdoslav költészetéről és fejlődéstörténeti (részint
