Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - HAGYOMÁNY - Fried István: Sziklay László szlovák irodalomtörténete
HAGYOMÁNY eszmetörténeti) szerepéről, és marasztalta el önnön korábbi tevékenységét, némileg túlzott önkritikával, hungarocentrizmusban. Ám míg 1930-as —1940-es esztendőkbeli írásaihoz önkritikusan viszonyult, és a szlovák irodalom szemléjének magyar (irodalmi-eszmetörténeti) centrumú elemzését bírálattal illette, irodalomtörténetének programnyilatkozatában mégis a szükségszerűen külső nézőpont érvényesülését hirdette meg igazi újdonságnak: olyan narratí- va fogalmazódását tételezte, amely a belső, nemzeti látószögű szlovák perspektívához képest a regionalitás újdonságával tud szolgálni. S ennek már csak azért is van nem kellőképpen méltatott, szlovák részről mindmáig kevéssé visszaigazolt jelentősége, mivel a régió fogalmát, határait, belső tagozódását igyekezett módosítani. A szláv Közép-Európa, Kelet-Közép-Európa vagy a hivatalos csehszlovákizmus ideologikus tételezése helyébe egy mozgékonyabb és az irodalmi viszonyrendszerhez közelibb régióértelmezést kínált. Klaniczay Tiborral összhangban állította, hogy a valódi szláv fenoménként feltüntetett irodalmi alakzatok közül nem egy sokkal inkább kelet-közép-európai, tehát nem tisztán szláv, vagy az olyan fogalmak, mint a szláv regény, eposz, elbeszélő költemény néhány szláv és a régió néhány nem szláv irodalmában mutatnak közös jegyeket, míg más „szláv” irodalmakban egészen különböző műfaji stb. képződmények születtek meg, nem is szólva a korstílusok szláv és nem szláv előfordulásairól vagy megtalálhatóságáról: aligha vitatható, hogy például a lengyel és a magyar klasszicizmus teljes joggal szemlélhető együtt, míg a lengyel és a nem létező bolgár klasszicizmus nem: sőt, éppen a szlovák-magyar szellemi együttélés még a verstanban és az e verstani hasonlóságokat alaposan kihasználó műfordításirodalomban (például Ján Smrek Petőfi- és /vagy Ady-fordításaiban) is látványosan gyümölcsözik; és megfordítva: Bartók Béla a népzenében, a népdalok szövegében és dallamában mutatott ki (talán a leghangsúlyosabban szlovák—magyar viszonylatokban) átfedéseket, azonosságokat, hasonló szellemi magatartásformákat. Sziklay László törekvései, hogy a szlovák—magyar együttélés évszázadainak szellemi pozitívumait tárja föl, nem értékelhető pusztán úgy, mint a sokat hangoztatott és viszonylag csekély eredményt hozó közeledési-közelítési szándékok ébrentartása, amelynek esztétikai következtetései viszonylag gyérek lehetnek. Inkább akképpen lehetnének elemezhetők, bár erre a recepciótörténetben mindmáig nem került sor, erre sem (!), mint a szellemi szféra szinte akaratlan függetlenedése a napi politika esetlegességeitől. Pontosabban szólva: a látható, monologikusan ideologikus külső formával szembeállítható, szembeállítandó „mélystruktúrá”-k elemzése, amelyeknek feltárulása egy közös, bár természetszerűleg különféle nyelvi alakzatokban manifesztálódó, kulturális szöveg létét igazolja. Nemcsak a régebbi korok már említett kétnyelvű, két kultúra vonzáskörében alkotó szerzőiről van szó, hanem olyan szellemi magatartásformák révén megfogalmazódó textusról, amely a regionális sajátosságok konfrontáló elemzésekor válhat szembetűnővé. Sziklay László idevonatkozó kutatásait olykor jelzésszerűen belefoglalta irodalomtörténetébe, állandóan figyelmeztetve a szlovák irodalom szláv és nem szláv kapcsolódásainak művekbe történő integrálására. A hatásfolyamatnak az eddigieknél differenciáltabb szemlélete és szemléltetése tette lehetővé Sziklay László számára, hogy
