Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - František Miko: Epikai elemek a lírában (tanulmány)
František Miko érvényesülésre törekvését, olyképpen, hogy az nem hajlandó a versformához idomulni, s például az átkötésekben áttöri a verssorhatárt. Úgy véljük, a valóságban a vázolt kétirányú viszonyítással kell számolnunk, miközben az első eshetőségben a vers „líraibbá”, a másikban kevésbé „líraivá”, vagyis epikai jellegűvé, avagy szabatosabban — prózaivá válik. Egyelőre ennyire van szükségünk a vers alaki tulajdonságainak a tárgyköréből ahhoz, hogy megkíséreljük a megoldását annak a kérdésnek is, milyen funkciót tölt be a szöveg ritmusa, azaz szimmetrikus tagoltsága. Úgy tűnik — legalábbis első pillantásra —, mintha a nyelvi anyag pusztán alaki módosításáról lenne szó, amely a nyelv közlésfunkciójával így nincs is kapcsolatban. Ilyen elgondolás alapján választják szokványosán külön a vers szerepének tisztázását a nyelv kommunikatív sajátságainak vizsgálatától, a vers értékét többnyire kizárólag alakiságában, a „tiszta forma” megvalósításában látva. A másik végletben, mégpedig konkrét művek egyediségére vonatkoztatva, a versalak szemantikájáról beszélnek. Mindannyiszor azonban elhanyagolják azt a kézzelfogható tényt, hogy a versjelleg kategóriaszerű, számos szöveg közös formája, amely ugyan különfé- leségében, vagyis az egyes alkotásokban jelentősen eltérő és egyedi értékű lehet, de egyben kategóriaszintűnek is kell lennie, vagy nyelvészeti kifejezéssel élve: funkcionális állandóként is létezik. A versjelleg mint állandó rejtettebb és nehezebben tárható fel, minek folytán a pozitivista szemléletben létezését is tagadták. Szerintünk a probléma lényegét a nyelv síkjában kell megragadnunk, a nyelvben, illetve a beszédben a versjelleg pedig oly jelenségcsoportba sorolható, amelyre tételként áll az, hogy a szokványos szabály és eljárásmód bármiféle kitérítése kifejező értékű. A versalakítás ugyanis, vagyis a mondatok hosszának, illetve a szövegnek kiegyenlítő, a mondattani összefüggést figyelmen kívül hagyó tagolása, nyilvánvalóan a megszokott, mindennapi kifejezés, nyilatkozat egyezményességét bontja. Megjegyzendő, a strukturalisták épp ezt a bontást a deformálás elvének értelmében esztétikai értékűnek minősítették, ami azonban túlságosan közvetlen hozzárendelést jelentene, mivelhogy a deformálás és az esztétikum között sokkalta bonyolultabb a megfelelés. A tétel ugyanis magába foglalja azt is, hogy a kitérítés, bontás mindenekfölött a szó szűkebb jelentésében vett expresszív értéket képvisel, s meg kellene tehát válaszolnunk, mit is értünk az expresszivitáson magában a nyelvben, s mi a jelentősége a nyelv esztétikai értékét illetően. Amennyiben a szöveg kifejező sajátságainak vizsgálatában csak a közvetlen tapasztalat lehetőségével élnénk, s a kimutatható értékeket nem értelmeznénk rendszertani körülhatároltságukban, az expresszivitás fogalmával mit sem tudnánk kezdeni, azaz pusztán csak megállapítanánk a jelenlétét. Az ilynemű rögzítés pedig az értelmezés szempontjából kiúttalan, s e kiúttalanságot csak azáltal kerülhetjük el, hogy a kifejező értékek rendszeréhez folyamodunk. Amint tudjuk, a szűkebb értelemben vett expresszivitás valójában a kifejezés szubjektivitásának magasabb foka, az pedig az operatív kifejezés egyik aspektusa, amely végeredményben a kifejezés ikonikusságával(ábrázoló funkciójával) együtt képezi a szövegek alapvető funkció-kettéágazódását. S továbbfejtve a függőségi kapcsolatot, azt kell mondanunk, hogy a vefsalak
