Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - František Miko: Epikai elemek a lírában (tanulmány)
Epikai elemek a lírában a nyilatkozat „feladója”, a költő szubjektivitásának a jelzése. Nem fogadhatjuk el viszont, hogy benne a kifejezés operativitása is részt vesz, mivelhogy a versben realizált nyelv nem cselekmény. Az előbbiek során rámutattunk arra, hogy a kifejezés szubjektivitása elsődleges pozícióján kívül (mint a kifejezés operativitásának aspektusa) a cselekményesség ellentétezett tagpárjaként is felléphet, mégpedig a kifejezés élményszerűségének jegyében (címkéje alatt). Ebben a másodlagos szembeállításban azonban a szubjektivitás ikonizálásá- ról van szó, arról, hogy a mindennapi közlésben csupán a kifejezés irányultságának pusztán mozzanataként jelentkező szubjektivitás az ábrázolás céljává válik. A versjelleg sajátságaival összefüggésben tehát nemcsak egyfajta „formális” eljárások kitérítéséről, hanem a szubjektivitás lényegbeli átértékeléséről van szó, a szubjektív ugyanis a kommunikáció középpontjába kerül. A versalak a feladót exponálja, s hogy a nyilatkozat konkrét szerzője és tematikai-kifejező szövegbeli vetülete (J. Slavinski) között válaszvonalat vezethetünk, az az utóbbinak mint ún. lírai énnek a felfogásában tükröződik. A vers mint forma által a lírai én a szöveg elsődleges és fő adottságaként jelenik meg. A kifejezés objektivitásának vagy szubjektivitásának kérdése az élmény és az élményszerűség fogalmához kötődik. Lélektani vetületében az élmény két teljes jogú pólusa: az objektív élménytartalom, vagyis maga az élmény és az élmény felfogása, illetve közvetlen alakítása, átélése. A közlés síkjában a megismerés és a kommunikáció szempontjából az objektív tartalom a meghatározó, a szubjektív elem háttérben marad. Maga a nyelv elsődlegesen és túlnyomórészt ugyancsak az objektív tartalom kifejezését hivatott biztosítani, a szubjektívnak a részesedése csupán a nyelv periferikus eszközeiben nyer kifejezést (J. M. Körinek), s a közlés peremkerületére szorul. A szubjektív elem a kommunkáció központjába kerülve, alapvetően módosítja a közlésfolyamatot, ennek ilyetén átszervezésére pedig sajátos eljárásmód kialakulását feltételezi (szűkebb értelemben vett expresszivitás, képszerűség, versforma). A dolgok állását azonban nem tekinthetjük olyannyira egyszerűnek, mint ahogy az a kifejezőség központját képező szubjektivitás általunk kifejtett fenti megfogalmazásából látszana, a szubjektivitást ugyanis nem lehet közvetlenül megragadni, csak olyformán, ha úgymond „tetten érjük”, amint az objektív tartalommal társul. A szubjektív állapot leírása csak akkor és úgy lehetséges, ha rögzítjük a szubjektívnak ilynemű kényszerűen obejektív-tartalmi kötöttségét, mivelhogy az objektív intenció nélküli szubjektivitás öncélú és értelmetlen marad. A nyelvi kifejezésből az objektív tartalmat nem tudjuk kiküszöbölni, az legalábbis rejtetten mindenkor érvényesül benne. Végeredményben, amint azt az előbbiek során ismételten hangsúlyoztuk, az epika és a líra viszonylatában az objektív vagy a szubjektív pólus valamelyikének nem a kizárólagosságával kell számolnunk, hanem a kettő egyenlőtlen arányával. A tárgykört persze még így sem tisztáztuk kellőképpen, mivel meg kell válaszolnunk még azt is, mi okból lép fel a szubjektivitás átellenes társaként a kifejezés cselekményessége s nem valamiféle „objektivitása”. Megjegyzendő: az ismeretelméleti szempontokat itt sem szabad azonosítanunk a kommunikációs jellegűekkel. A megismerés folyamatában a
