Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Lanstyák István: Nyelvi hiány (tanulmány)
Nyelvi hiány A NYELVI HIÁNY MEGÍTÉLÉSE A nyelvi hiánnyal kapcsolatban szakmai berkekben két szélsőséges nézettel találkozhatunk. Az egyik szerint a kétnyelvűek nyelvhasználatának (szinte) minden olyan sajátossága, amely eltér az egynyelvűekétől, hibás, és „tudatlanságra” (azaz nyelvi hiányra) vagy pedig „kényelemszeretetre” (azaz a nyelvi gazdaságosságra) vezethető vissza. A legnagyobb ellenszenv talán a közvetlen kölcsönszavakat övezi, a nyelvtani kölcsönzéseket azonban veszélyesebbnek tartják, mert ezek úgymond bomlasztják a nyelv rendszerét. E vélekedéssel nyilvánvaló tudománytalansága miatt nem érdemes bővebben foglalkozni; elég utalni a kisebbségi magyar nyelvváltozatok értékelése körül az elmúlt évtizedben zajló vitára (1. Kontra—Saly szerk. 1998). A másik nézet szerint a kétnyelvű közösségek nyelvhasználatában az egynyelvűekhez képest tapasztalt minden eltérés arra vezethető vissza, hogy a két- és az egynyelvű beszélők nem egyazon norma szerint beszélnek. Kivételt legföljebb a nyelvcsere állapotában lévő közösségek, ilL a nyelvvesztés állapotában lévő egyének nyelvhasználata képez. E vélemény szerint nyelvi hiányról voltaképpen nem is beszélhetünk. A nyelvi különfejlődés folytán létrejövő új elemek jelentős részének használata a kisebbségi kétnyelvű közösségekben valóban normatívvá válik, s így nem is tekinthető a nyelvi hiány megnyilvánulásának. Ám bárhogy értelmezzük is a norma fogalmát, nyilvánvaló, hogy a nyelv valamely dialektusának vagy regiszterének nem ismeréséből adódó alkalmi megoldások, bármennyire sikeresek is kommunikációs szempontból, nem normatívak (pl. a jogi szaknyelvben a hatályos helyett az érvényes vagy a mindennapi beszélt nyelven a tipli helyett az izé vagy az az a kis műanyag bigyó, ugyanez mondható el a felülvizsgáló orvos föntebb említett alkalmi megnevezéseiről). Az egyéni, nem normatív, nyelvi hiányra visszamenő nyelvhasználati formára jó példa a történetrajz szó, amelyet az Új Szó egyik regionális tudósítója idéz. A cikk tanúsága szerint a szót egy szlovák iskolába járó fiú használta mintegy kényszerből, mivel a számára szokásos — és a szlovák iskolások körében normatív — kódváltásos forma helyett szülői nyomásra magyar szóval kellett megneveznie az iskolában tanult egyik kedvenc tantárgyát. A történet számunkra lényeges részét szó szerint idézzük Elbeszélője látogatóban volt magyar anyanyelvű ismerőseinél, akiknek egyik gyerekével beszédbe elegyedett: Melyik a kedvenc tantárgyad? — kérdeztem a feltűnően hallgatag legényké- tőL „A zemepis meg a dejepis”, kaptam a nyúlfarknyi választ. „Mondhatod magyarul is, kisfiam” — szólt rá az anyukája. Pillanatnyi zavarát leküzdve a fiú magyarul is elmondta, hogy a földrajzot meg a történetrajzot szereti legjobban, de érezte, hogy valamit rosszul mondott, mert az apjához fordult: „Oci, hogy kell mondani magyarul a dejepist?” „Történelemnek”, segítette ki az anyuka. Érettségi után hová készülsz? — faggattam tovább a fiút, akinek láthatóan nehezére esett a magyar beszéd, ráadásul erősen szlovák akcentussal ejtette a szavakat. „Právora [jogra - L I.] készülök”, kaptam a magabiztos választ. (Új Szó 1999. 1 4, 9. o.)
