Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Lanstyák István: Nyelvi hiány (tanulmány)
Lanstyák István szenvedjen, legalábbis, ha — s ezt már én teszem hozzá — gátfutónak tartja magát. A szlovákiai magyarok azonban olyan gátfutók, akik rövidtávfutók szeretnének lenni (mert azok voltak egykor, s nem önként választották a gátfutást), a pályán lévő átugrandó akadályokat pedig sorscsapásnak tekintik^, Mivel identitásuk a rövidtávfutóé — hiszen nem önként lettek gátfutók, hanem azért, mert egy történelmi katasztrófa akadályokat zúdított a pályára —, érthető, hogy továbbra is a rövidtávfutókhoz mérik magukat. Ezt szakmai szempontokra hivatkozva nem tudomásul venni ahhoz volna hasonló, mint ha nyelvi érvek alapján megkérdőjeleznénk a kínai beszélők azon döntését, hogy az egyes területi változatokat mélyreható nyelvi különbségeik ellenére egyetlen kínai nyelvnek tekintik, vagy pedig a dán, a norvég és svéd beszélők azon döntését, hogy ezt a három nyelvet nagyfokú nyelvi hasonlóságuk ellenére különállónak tartják. Amennyiben egy közösség nem érzi hiányát bizonyos, nyelvük más változataiban meglévő szókészleti elemeknek, nyelvtani formáknak vagy egész regisztereknek, indokolt lehet a beszélők két nyelvének minden általuk ismert változatát egy olyan egységes eszközkészletként kezelni, amely kellően kielégíti a beszélők nyelvi igényeit. Az olyan közösségek esetében azonban, mint a szlovákiai magyar, ez az eljárás tudományosan sem indokolt, mert nem veszi tekintetbe a beszélők attitűdjeit, társadalmi és politikai szempontból pedig káros, mivel mintegy legalizálja azt a nyelvi diszkriminációt, melynek következtében e közösségek beszélői meg vannak fosztva a hiányzó regiszterek elsajátításának és használatának lehetőségétől (olyankor is, amikor ennek nincs objektív akadálya). Az olyan szlovákiai magyarok, akiknek mindkét nyelvre szükségük van ahhoz, hogy sikeresen tudjanak kommunikálni a számukra fontos nyelvhasználati színtereken és beszédhelyzetekben, voltaképpen nyelvi gettóba vannak zárva, mert csupán saját kétnyelvű közösségükben képesek teljes értékű kommunikációra, s ezáltal meg vannak fosztva többek között attól a lehetőségtől, hogy az egynyelvűekével azonos eséllyel versenyezzenek az egynyelvű szlovák vagy a magyarországi munkaerőpiacon. Az ebből való kitörés legkézenfekvőbb módja a többségi nyelvben való „tökéletesedés” (az egynyelvű szlovák munkaerőpiac kívánalmainak megfelelően), ez pedig a nyelvcsere egyik legerőteljesebb gerjesztője. A nyelvi hiánynak társadalmi szintű problémaként való megjelenésére jó példa a kisebbségi nyelvtörvény elfogadása utáni helyzet Szlovákiában (vö. Driessen, megjelenés alatt; Lanstyák 1999; Lanstyák—Szabómihály 2000). A magyar nyelv hivatalos funkciókban hosszú évtizedek óta csak korlátozottan volt használatos írásban, így a szlovákiai magyar nyelvváltozatokból számos szakregiszter hiányzik (pl. közigazgatási, jogi, közgazdasági, oktatásszervezési stb.). Ezért azokon a területeken, ahol a kisebbségi nyelvtörvény és a kisebbségi nyelvhasználatot szabályozó más jogi normák lehetővé teszik a magyar nyelv írásos használatát, szükségessé válik a hiányzó regiszterek létrehozása, ellenkező esetben a szlovákiai magyar kisebbség tagjai nem lesznek képesek élni a törvényadta lehetőségekkel10.
