Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Lanstyák István: Nyelvi hiány (tanulmány)
Nyelvi hiány rések ad hoc kiküszöböléséről az írott szaknyelvekben, a szaknyelvi regiszterek az alkalmi megoldásokat egyszerűen nem teszik lehetővé, hiszen az egyértelmű terminológia alkalmazása itt alapvető követelmény. Mindebből következően a standard dialektusban, ill. a szaknyelvi regiszterekben a lexikális rések betöltése tudatos nyelvtervezési folyamatban valósítható meg a leghatékonyabban. Amennyiben erre nincs lehetőség, a nyelvi hiány — melynek az itt példaként használt lexikális rés csak az egyik válfaja — állandósul. Ez az állapot a kisebbségi helyzetben lévő kétnyelvű közösségekre különösen jellemző, bár a nyelvi hiányt sok esetben a két nyelv közötti munkamegosztás elfedi. (Ha pl. egy kisebbségnek nincs jogi lehetősége arra, hogy saját nyelvét az államigazgatásban használja, az államigazgatási szaknyelv első nyelvbeli hiánya nem kell, hogy kommunikációs szempontból gondot okozzon.) Ám az a tény, hogy a másik nyelvben megvannak a beszélők első nyelvéből hiányzó kifejezési eszközök, regiszterek, egyben feltűnőbbé is teszi a nyelvi hiányt, amely bizonyos körülmények között mind egyéni, mind társadalmi szinten problémává válhat, társadalmi méretű frusztráltsághoz, valamint az első nyelvvel szembeni negatív attitűdökhöz vezethet, ezek pedig befolyással lehetnek a nyelvcsere8 ütemére is. A NYELVI HIÁNY MINT PROBLÉMA A szlovákiai magyarhoz hasonló kétnyelvű közösségekben a nyelvi hiány gyakran jelentkezik problémaként. Ennek egyik oka az, hogy a legtöbb szlovákiai magyar számára a kétnyelvűség kényszerkétnyelvűség, nem pedig önként vállalt állapot. A beszélők számottevő része nem is tartja magát kétnyelvűnek, még akkor sem, ha folyékonyan beszéli a szlovák nyelvet, egyebek közt azért, mert a szlovák nyelvvel nem tud és nem is akar azonosulni (vö. Bergendiné 1998). A beszélők jelentős része saját szűkebb közösségét a magyar nemzet szerves részének tekinti, s ennek egyik következményeként nyelvi tekintetben az egynyelvű magyarországi magyarokhoz méri magát. A szlovákiai magyarok nagyobbik részének az anyanyelvű oktatáshoz való nagyfokú ragaszkodásában, az „alternatív oktatás” határozott elutasításában ez az attitűd nyilvánul meg. Természetesen az anyanyelvű iskola sem teszi lehetővé az összes szükséges regiszter elsajátítását, ezért a beszélők az egynyelvűekhez viszonyított nyelvi hiányokat valós hiányként élik meg. Amiképpen azt a kérdést, hogy egy nyelvváltozat önálló nyelv-e vagy egy másiknak a dialektusa, alapvetően nem nyelvi, hanem politikai és kulturális tényezők döntik el, úgy politikai és kulturális tényezők határozzák meg azt is, hogy az objektíve meglévő nyelvi „hézagokat” egy közösség hiányként értékeli-e vagy sem. Francois Grosjean az egy- és a kétnyelvűek közötti különbség megvilágítására az atlétika világából hoz analógiát: eszerint a kétnyelvű beszélő olyan, mint a gátfutó a rövidtávfutóval és a magasugróval összehasonlítva: nem tud olyan gyorsan futni, mint a futó, sem olyan magasra ugrani, mint az ugró, de ez nem azt jelenti, hogy ezeknél ügyetlenebb volna vagy a gátfutás alacsonyabbrendű ága volna az atlétikának, mint a rövidtávfutás vagy a magasugrás. A gátfutó tehát nem kell, hogy kisebbrendűségi érzésben
