Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Aich Péter: A kép(novella)
Aich Péter tudtam, hogy te vagy, miképpen azt is tudtam, hogy rám nézel, kizárólag énrám és senki másra, antennáim S.O.S.-t visítottak, többen voltatok, lassan visszafordultam, a sarkon álltatok, nem tudtatok valamiben megegyezni, ráérősen cigarettára gyújtottam, aztán az egyik a társaságból hozzám jött, bocsánat, mondta, remélem, nem haragszik meg, a kolléganőm megkért, hívjam meg, tartson velünk, ha nincs ellenére, igen udvarias volt, ugyan kérem, udvariaskodtam én is dadogva, s úgy tettem, mintha a hidegtől vacogna a fogam, semmi akadálya, mivel szolgálhatok, hát egyszerűen csak a társaságommal, megyünk a bárba, hiányzik egy a partiba, és amikor aztán szóltál hozzám, akkorra már egyedül maradtunk, jó, persze, megyünk a bárba, összeszorított fogakkal mondtam szinte érthetetlenül, hogy össze ne kattanjon, nem is indulnék ilyenkor városnézésre, persze ha meghívnál, az egészen más, rejtélyes udvarokra, árva lámpák árnyéka mögé, magas lépcsők alá, ahonnan az égbe látni, úgy libegtél mellettem, mintha tavasz lenne, bolond kis lepke, örül az éjféli napnak, de nem mertem szólni, egyszer régen egy kislány kikönyörögte a találkát, így, közvetítve, sose láttam azelőtt, az istenért sem ment a fejembe, hogy miért, s addig gyötörtem, míg elvesztette mosolyát, pedig csak nevetni akart és énekelni, csak úgy, mert jólesett, alig mertem hát szólni, nem akartam elrontani játékodat, ha ezt tegnap mondják, nem hiszem el, s holnap szintén hihetetlen lesz, bár nem volt még teljes az egész, a pohár nem csordult ki még, rendeltünk egy üveg bort, elmondtad, hogyan robbantál le a motorral, az apám megvert, mesélted, nagyon késő lett, mire hazaértem, nem szólt semmit, csak egy jót behúzott, igazságtalan a világ, levet a motorom, s még apám is behúz egyet, tűzbe jöttél, mintha az előbb történt volna, aztán megint csönd lett, a zenekar is abbahagyta, gyere táncolni, mondtam kínomban, s néven sem nevezhettelek, mivel még nem mutatkoztunk be, tulajdonképpen kínos volt, csak beszélgettünk, mintha már régen ismertük volna egymást, igaz, a kávéházban mindjárt észrevettelek és tetszettél, de az mégis más megbámulni, ami szép, bár örök időkre talány maradt, tulajdonképpen mi volt, ami megragadott, talán a magányom, a kávéház füstje okozta, áttetsző álom, lágy körvonalak, egyszer egy képtárban volt ilyen esetem egy képpel, beleszerettem az első pillantásra, és fogalmam sem volt, miért, a formája, a színei, a kompozíciója, ki tudja, mást már nem is láttam, végigrohantam a galérián, mintha kergettek volna, mintha csak féltem volna, hogy ellopom azt a képet, s aztán mégis elhoztam, valamelyik fiókom mélyén megvan fekete-fehéren e tarka színpompás csoda, de sohasem nézem meg, mert emlékeim szivárványában él, és elrontanám, ha a szürke árnyalatokat idézném, az is lehet, hogy csak könnyíteni akartál elvont fájdalmadon ,és apád gorombasága csak ürügy volt, lelked bugyraiból ömlött a szó, és talán valami egészen mást akartál mondani, idegeneknek néha könnyebb elmondani, ami közvetlenül fáj, talán már akkor is elmondtad, amikor ott ültél a sarokban és vörösbort szopogattál és a barátaiddal csevegtél közönyös dolgokról, tulajdonképpen már akkor elbeszélgettünk, amikor meztelenül egymás tekintetét véltük elkapni, egymás sárga foltját kutattuk, behatoltunk kölcsönösen szürke állományunk tekervényeibe, igen, akkor álltunk egymáshoz legközelebb, lelkünk összefonódott, amikor még nem tudtunk egymásról egyáltalán semmit, a vágyaink találkoztak, az
