Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Röpirat a nemzetnevelés ügyében
Márai Sándor műveiből az elmúlt húsz esztendőben lezajlott ez a sok vitával, forradalommal, elmélettel és gyakorlattal ellenőrzött népszavazás, melynek végső ítélete úgy hangzik, hogy a kommunizmus s annak gyakorlati politikai kifejezési képlete, az orosz bolsevizmus, európai emberek számára nem nyújthatja az új életforma lehetőségeit. A húszéves orosz szovjetkísérlet e háborúban kétségtelenül bebizonyította azt, hogy a mongolizált Szovjet-Oroszországban a legszigorúbb politikai nevelés, az egyéni élet minden igényének kíméletlen megtagadása hatalmas társadalmi és katonai szervezetet épített föl, mely a világ leghatalmasabb katonai apparátusával, a német hadsereggel szemben is sokáig és viszonylag eredményesen meg tudta állni a helyét. De bebizonyította azt is, hogy ez a bolsevista erőfeszítés az egyéni élet minden tartalmát felszívja, megfosztja az embert az élet minden olyan értékétől és javától, mely nélkül európai ember számára — legyen ez az ember filozófus Königsbergben vagy csatornatisztító Londonban — nincs többé az életnek valóságos értelme. Más kérdés, melyet e helyen nincs módunk megvizsgálni, nyújt-e a kommunizmus elviselhető életformát a keleti ember számára? A mi sorsunk occidentális területen dől el, s ezért ezt a kérdést csak az occidentális tömegek szempontjából vizsgáljuk. A szovjet hadseregnek e háborúban bizonyított, tagadhatatlan bátorsága, fanatizmusa sem bizonyít a szovjetrendszer európai lehetőségei mellett. E katonai erények legfőbb értelme annyi, hogy az orosz, különösen defenzív és nemzeti, önvédelmi háborúban, mindig is jó katona volt, s a mongolizált szovjet tömegek katonáinak lelkisége oly tökéletesen más, mintha nem is egyforma vérmérsékletű emberek állnának a harctereken egymással szemközt. Bizonyos, hogy egy ember, akitől húsz éven át egy céltudatos és könyörtelen politikai és társadalmi rendszer tudatosan és következetesen elvett mindent, amitől az európai ember még a harc pillanataiban is nehezen válik meg: a vallást, a családot, az otthont, a gyermeket, az egyéni becsvágyat, a szerzés, a korlátozott magántulajdonban kielégülő tehetség öntudatát — bizonyos, hogy az ilyen ember nem szentimentális többé, nem becsüli sokra az életet, könnyebb szívvel hal meg, mint a nyugati ember, aki még a juste guerre-ben is, mikor életét áldozza hazájáért, nemcsak becses és fájdalmas emlékektől, hanem az élet egyéni értelmének mély öntudatától kénytelen búcsúzni. Mikor egy nemzet pedagógiai szerepet vállal a maga korában és világában, a nevelést természetesen önmagával szemben kell a legnagyobb erővel és a legmélyebb öntudattal érvényesítenie. Egy nép csak a maga élettani és szellemi törvényei szerint élhet — de Seneca megmondotta, hogy a törvény ne csak parancsoljon, hanem tanítson is. Ha a magyarság fel akar készülni a háború után kérlelhetetlenül elkövetkező nagy vizsgára, nemcsak nemzeti létének számvetésére, nemcsak önismeretre van szüksége, hanem a gyakorlati pedagógia új és erőteljes módszereire. Mesterségeket meg lehet tanulni, hivatásra csak teljes önfeláldozással, egyfajta kegyelmi állapotban lehet felkészülni. Ismételjük, mert ez a kötelességünk, hogy a magyarság kultúrhiva- tásának öntudatos megszervezése Délkelet-Európában egyértelmű az új honfoglalással. A magyart egyénisége, szelleme és képességei feljogosítják és
